Mindenki azt hitte, hogy a herceg a halál szélén áll, de a szobalánya tudta, hogy valaki áll mögötte.
Terézia éppen akkor vette el a poharat a herceg ajkáról, amikor az inni készült, az orvos pedig elrendelte, hogy dobják ki a házból, mielőtt megmagyarázhatná, miért.
– Ez a lány zavarban van.
Mindkét kezével fogta a csészét.
– Akkor nem lesz nehéz elmondanod, mit tartalmaz.
Dr. Salazar hallgatott. Csak egy pillanat volt, de Alejandro Montes de Oca látta. Látta a félelmet unokatestvére, Gabriel szemében is.
Egészen addig a reggelig mindenki arra számított, hogy Valdeolivos hercege még a tél beállta előtt meghal. Terézia azonban gyanítani kezdett valami rosszabbra: valaki vigyázott rá, hogy soha ne lássa.
A történet hat hónappal korábban, 1796-ban kezdődött, amikor Teresa megérkezett a Puebla külvárosában található San Jerónimo-palotába. Huszonnégy éves volt, két ruhával, egy varródobozzal és egy hajtogatástól megviselt ajánlólevéllel.
Apja, Joaquín Mendoza egy kis gyógyszertár tulajdonosa volt. Sötét üvegek, szárított növények és kézzel írott címkék között nőtt fel. 14 éves korára már ő vezette a könyvelést; 17 éves korára már képes volt kiszúrni, ha egy beszállító hamisított árut szállított.
Joaquín mindig arra intette, hogy soha ne próbáljon ki ismeretlen készítményt, és hogy egy gyógymód nem válik ártalmatlanná csak azért, mert tiszteletreméltó kezekből származik.
Amikor meghalt, az adósságok miatt kénytelenek voltak eladni a patikát. Marcos, Teresa öccse, egy kereskedelmi hajón dolgozott tanoncként. Teresa más családoknál is szolgált, amíg meg nem kapta ezt az állást szobalányként.
Doña Carmen Aguirre, a házvezetőnő, megvizsgálta az ajánlását.
– Itt engedelmeskedik, diszkrét, és nem keveri össze a főnök kedvességét a bizalomra való felhívással.
Terézia bólintott.
Alejandrót a könyvtárban aludva találta. Egy könyv volt a ládáján, mellette egy szinte érintetlen tányér. Amikor felvette, felébresztette.
„Úgy járkál, mint egy tolvaj.” „
Próbáltam nem felébreszteni, Excellenciás uram.
” „Miért?
” „Mert aludt.”
Ránézett, majd a könyvébe pillantott.
—Ésszerű válasz.
Teresa felismerte a kötetet, és mormolta, hogy talán a könyv sem tudta felébreszteni. Alejandro napok óta először elmosolyodott.
34 éves volt, és soha nem számított arra, hogy megörökli a címet. Bátyja, Rafael, megkapta az örökösnek szánt oktatást; katonai pályát választott. Rafael lovaglóbalesetben bekövetkezett halála hozta vissza az életébe. Később édesanyját, Leonort is elvesztette.
Azóta földeket igazgatott, levelekre válaszolt, és olyan fáradtságot élt át, amelyet mindenki a gyásznak tulajdonított.
Gabriel Ibarra, az unokatestvére tűnt az egyetlennek, aki képes volt örömet szerezni a háznak. Emlékezett a szolgák nevére, dicsérte a szakácsot, és gyermekkora óta Alejandro társa volt. Ő szervezte Leonor temetésének nagy részét, amikor az unokatestvére alig bírt lábra állni.
Teresa is értékelte őt. Később ez fájni fog neki.
A betegség lassan alakult ki: fejfájás, hányinger, remegés, étvágytalanság jelentkezett. Dr. Salazar, akit a vezető családok is tiszteltek, pihenést és gyógyszereket írt elő, amelyek látszólag semmit sem javítottak.
Teresa elkezdte behozni az ételt a hálószobába. Alejandro úgy tiltakozott Doña Petra húslevesei ellen, mintha személyes sértésnek tartotta volna őket.
„A szakács életben akarja tartani.”
„Borzasztó módon mutatja ki.”
„Majd elmagyarázza neked, miután eszünk.”
Végül bekapott pár kanállal. Néha sakkoztak, amíg a kandalló begyújtására vártak. Teresa veszített, amikor elterelődött a figyelme, nyert, amikor megpróbálta megfélemlíteni, és soha nem színlelte a vereséget a férfi címe iránti tiszteletből.
Egyik délután Alejandro megkérdezte, hogy szerinte haldoklik-e.
Egy darabot elmozdított.
– Szerintem senki sem magyarázta meg, hogy miért beteg.
Ez a válasz visszaadott neki valamit, amit az orvos szavai elvettek tőle: a kérdezés képességét.
Októberben Teresa gyógyító illatot érzett a herceg privát teájának aromája alatt. Nem tudta beazonosítani, de azokra a készítményekre emlékeztette, amelyeket apja külön tartott.
Mielőtt Alejandro ivott volna, levette a teáskannát, és megpróbálta kideríteni, ki készítette. Senki sem tudott biztosan válaszolni. A víz a konyhából jött; a levelek egy oldalsó kamrában voltak, ahová a háztartás több tagja is bejutott.
Megtartott egy mintát, és elment Baltasar Ríos gyógyszerészhez, Joaquín régi ismerőséhez.
Gondosan megvizsgálta.
„Van itt valami, aminek nem szabadna lennie.”
„Nem mondhatok többet anélkül, hogy alaposabban megnézném.”
Teresa leírta a tüneteket anélkül, hogy egyelőre felfedte volna a beteg kilétét.
Baltasar a szemüvege fölött nézett rá.
– Abba kellene hagynia az ivását, és fel kellene keresnie egy másik orvost.
Visszatért, és bevallotta gyanúját Doña Carmennek. A házvezetőnő beleegyezett, hogy személyesen figyelemmel kíséri az étkezéseket, és diszkrét konzultációt kért egy másik orvostól. Amíg információkat gyűjtöttek, a konyhában vásárolt teát a szokásos teára cserélték.
A következő napokban Alejandro jobban kezdett enni.
Aztán Teresa meglátta Gabrielt a kamrában.
Egy összehajtott papírdarabot tartott a leveles doboz fölé. A keze megremegett. Lehunyta a szemét, és végül hagyta, hogy a tartalom egy része kiessen belőle.
Teresa véletlenül elmozdította a kanalat, amit polírozott.
Gábriel megfordult.
– Mit csinálsz itt?
– A munkám.
Túl gyorsan tette el az újságot, és azt mondta, kávét keres. Teresa tudta, hol a kávé. Azt is tudta, hogy félelmet látott az arcán, nem pedig elégedettséget.
Ez zavarba hozta. Gabriel bátorította unokatestvérét az evésre, ünnepelte a fejlődését, mégis beszennyezte a teáját.
Másnap Teresát kereste az ágyneműszobában.
– Vannak ajtók, amelyeket jobb nyitva hagyni.
