Az idősebb nővér, aki a palotáról és a gazdagságról álmodozott, nem tudta elfogadni, hogy Leila lett a sejk felesége. Az anya úgy járkált a szobában, mintha eltévedt volna. Az apa nem tudta, hová nézzen.
Hirtelen mindannyian rájöttek, hogy saját kezükkel taszították a boldogság felé azt, akit megaláztak.
Akik valaha kinevették a szegény és „csúnya” lányt, sokáig keserűséggel emlékeztek arra a napra. Mert ő – a megalázott és elutasított – lett az a nő, akit mindenki csodált.
És azoknak, akik azt hitték, hogy jobbak nála, semmijük sem maradt. És az egész város megértett egy egyszerű dolgot: néha egy szerény fátyol és lesütött tekintet mögött nem egy boldogtalan lány rejtőzik, hanem egy olyan sors, amely hamarosan mindenkit elhallgattat.
Az első hetek a palotában olyanok voltak Leila számára, mint egy hosszú, valóságtól elrugaszkodott álom, amelyből rettegett felébredni. Minden reggel, amikor kinyitotta a szemét, selyemlepedők finom érintését érezte a bőrén, és a nyitott erkélyajtón keresztül a palotakert narancsfáinak édes illata áradt be a szobájába.
Megszokta, hogy a napjai a hajnali takarítással, a tűzifa behordásával és a nővérei gúnyos kacagásával kezdődnek. Most azonban csend vette körül. Olyan mély, tiszteletteljes csend, amilyet még soha nem tapasztalt. A szolgálólányok lehajtott fejjel, némán léptek be hozzá, illatos olajokkal dúsított fürdőt készítettek, és a legfinomabb szövetekből varrt ruhákat terítették elé. Senki sem bámult a sebhelyére. Senki sem suttogott a háta mögött.
Leila eleinte rettegett ettől a hirtelen jött jóságtól. Úgy érezte magát, mint egy kismadár, akit egy aranykalitkába zártak, és csak arra vár, hogy a gazdája megunja a játékot. Amikor a tükörbe nézett, még mindig azt a sebhelyes, értéktelen lányt látta, akinek a családja elhitette vele, hogy sosem érdemelhet boldogságot.
De a sejk, akit Zaydnak hívtak, nem úgy viselkedett, mint ahogy azt a városi pletykák alapján elképzelte. Zayd nem volt sem zsarnok, sem felszínes uralkodó. Az első napokban nem követelt tőle semmit, még csak nem is közeledett hozzá tolakodóan. Ehelyett estéit azzal töltötte, hogy Leila társaságát kereste a palota hatalmas, csillagfényes teraszán.
Eleinte csak némán ültek egymás mellett, miközben a szökőkutak halk csobogása törte meg az éjszaka csendjét. Zayd hagyta, hogy a lány megszokja a jelenlétét. Aztán lassan, türelmesen kérdezgetni kezdte. Nem a szépségápolásról vagy a drága kelmékről faggatta, mint ahogy azt a nővéreivel tették volna a kérők, hanem a gondolatairól, a vágyairól, és arról, hogyan látja a világot.
Leila, aki egész életében ahhoz szokott, hogy a szavainak nincs súlya, eleinte félénken válaszolt. De Zayd figyelmes tekintete, amely sosem a hegén, hanem mindig a szemén állapodott meg, lassan feloldotta a lány szívét körülvevő jégpáncélt. Leila elkezdett beszélni. Mesélt a könyvekről, amiket titokban olvasott, amíg a nővérei bálokba jártak. Mesélt a csillagokról, a sivatag csendjének szeretetéről, és a mély empátiáról, amit a város legszegényebbjei iránt érzett, hiszen ő maga is mindig kirekesztett volt.
Zayd minden szavát úgy itta, mintha a legdrágább bor lett volna. A férfi, aki életében már megszámlálhatatlanul sok gyönyörű, de üres tekintetű nővel találkozott, most úgy érezte, végre rátalált egy igazi, csiszolatlan gyémántra.
– Egész életedben arra tanítottak, hogy rejtsd el magad, Leila – mondta egy este Zayd, miközben óvatosan megfogta a lány remegő kezét. – De én nem azt akarom, hogy elbújj. A sebhelyed az arcodon nem a csúfságod jele. Az a túlélésed bizonyítéka. Annak a jele, hogy bár a világ megsebzett, a lelked tiszta és érintetlen maradt.
Ezek a szavak úgy hatottak Leilára, mint az eső a kiszáradt sivatagi földre. Életében először érezte azt, hogy valaki nemcsak elfogadja, hanem egyenesen értékeli őt olyannak, amilyen. A könnyek, amelyeket évekig magába fojtott, most szabadon folytak végig az arcán, de ezek már nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés könnyei voltak. Zayd gyengéden letörölte őket, és abban a pillanatban Leila tudta: ez a férfi nemcsak a férje, hanem a megmentője is lett.
Eközben a város másik felén, Leila szüleinek házában a hangulat mérgező és fojtogató volt. A kezdeti sokk hamar átadta a helyét az irigységnek és a maró dühnek.
Az idősebb nővér, Szamira, napokig nem volt hajlandó enni. Törte-zúzta a berendezést a szobájában, a drága ruháit a padlóra hajította, és megállás nélkül sírt a tükör előtt. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az a lány, akit ő a sárba tiport, most selyemben jár és a város leghatalmasabb emberének az ágyát osztja meg.
– Ez valami tévedés! – sikoltozta az anyjának. – A sejk biztosan megvakult! Vagy Leila valami boszorkányságot használt! Nem létezik, hogy azt a csúfságot választotta helyettem! Én vagyok a legszebb a városban, nekem kellett volna a palotába mennem!
Az anya, aki legalább annyira vágyott a hatalomra és a gazdagságra, mint a lányai, idegesen tördeli a kezét. – Lehet, hogy csak sajnálatból tartja ott. A sejkek szeszélyesek. Hamarosan ráun, és hazaküldi. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átmeneti hóbort.