Az apa próbált hasznot húzni a helyzetből. Kihúzta magát, és a piacon úgy sétált, mint a sejk apósa. Büszkén mesélte mindenkinek, hogy az ő vére, az ő lánya uralkodik a palotában. De az emberek csak a hátuk mögött összesúgtak. A városban mindenki tudta, hogyan bántak Leilával. A pék, aki sokszor látta a lányt rongyokban cipekedni, a fűszeres, aki hallotta a nővérek kegyetlen gúnyolódásait – mindenki tudta az igazságot. Az apa hiába próbált tiszteletet parancsolni, csak megvető pillantásokat kapott cserébe.

Ahogy teltek a hónapok, Leila a palota falain belül kivirágzott. A félelem és a bizonytalanság lassan eltűnt a testtartásából. Zayd mellett megtanult emelt fővel járni. De a gazdagság és a hatalom nem rontotta meg a szívét; épp ellenkezőleg, lehetőséget adott neki arra, hogy megmutassa valódi természetét.

Leila nem elégedett meg azzal, hogy gyönyörű ékszereket hordjon, és a palota hűs termeiben pihenjen. Megkérte Zaydot, hogy engedje meg neki a palota kapuinak megnyitását a rászorulók előtt.

A sejk, aki addig is igazságos uralkodó volt, de a mindennapi problémáktól kissé elzártan élt, lenyűgözve figyelte feleségét. Leila saját kezűleg osztott ételt az éhezőknek. Megszervezte, hogy a város legszegényebb gyermekeinek ruhákat és gyógyszereket vigyenek. Amikor a betegek vagy a sérültek elé járultak, nem fordult el undorral. Megfogta a leprások és a nyomorékok kezét, mert ő pontosan tudta, milyen érzés, amikor a társadalom elfordul az embertől a külseje miatt.

A város népe hamarosan imádni kezdte őt. Már nem úgy emlegették, mint “a sebhelyes lányt, akit a sejk elvett”. Ő lett “A Kegyelmes Leila”, “A Sivatag Szíve”. A pletykák a jóságáról és az intelligenciájáról minden sarkon szárnyra kaptak. Az emberek arról beszéltek, hogy a sejk tekintete megváltozott, sokkal derűsebb és irgalmasabb lett, mióta Leila mellette van.

És ez a hír eljutott a szülői házba is, ahol minden egyes dicsérő szó úgy hatott a nővérekre, mint a forró ólom.

Fél évvel az esküvő után Zayd úgy döntött, itt az ideje egy hatalmas ünnepséget rendezni a palotában. A hivatalos indok a tavasz ünneplése és az új kereskedelmi útvonalak megnyitása volt, de a valóságban a sejk az egész város, a nemesség és a külhoni követek előtt akarta hivatalosan is bemutatni Leilát, mint egyenrangú uralkodótársát.

A meghívottak között természetesen ott volt Leila családja is.

Amikor a díszes meghívó megérkezett a házba, Szamira és a kisebbik nővér, Jázmin, azonnal lázas készülődésbe kezdtek. A kapzsiság és a hiúság ismét elvakította őket. Azt hitték, ez a tökéletes alkalom.

– Végre láthat engem a sejk teljes pompámban! – mondta Szamira, miközben a legdrágább vörös selyemruhát próbálta fel. – Amikor engem meglát, rá fog jönni, mekkora hibát követett el. Mellettem Leila úgy fog kinézni, mint egy szürke kis egér. Le fogja cserélni. A mi törvényeink megengedik neki, hogy több felesége is legyen. Én leszek az első feleség, az igazi királynő!

A szülők is hasonlóan gondolkodtak. Hatalmas adósságokba verték magukat, hogy a legdrágább ékszereket és parfümöket vegyék meg a két lánynak, biztosak lévén benne, hogy a befektetés megtérül, amint a sejk szeme megakad a valódi szépségeken.

Az ünnepség estéjén a palota úgy ragyogott, mint egy földi ékszerdoboz. Több ezer fáklya világította meg az utakat, a kertekben egzotikus madarak énekeltek, a hatalmas bálteremben pedig selymek, aranyhímzések és a legfinomabb fűszerek illata keveredett. A város összes előkelősége ott volt.

Amikor a család megérkezett, rögtön a figyelem középpontjába próbáltak kerülni. Szamira és Jázmin fennhordták az orrukat, lenézve mindenkit, aki nem volt felöltözve olyan drágán, mint ők. Próbáltak a főasztal felé furakodni, ahol a sejk trónusa állt.

Hirtelen megszólaltak a kürtök, és a teremben síri csend lett. Minden tekintet a hatalmas, aranyozott lépcsősor felé fordult.

Fent, a lépcső tetején megjelent Zayd sejk, éjfekete, arannyal hímzett köpenyében, koronájával a fején. De nem ő vonta magára a figyelmet. Mellette ott állt Leila.

A lány, akit a családja egykor zsákvászonba öltöztetett és a konyhába száműzött, most olyan volt, mint egy égi jelenés. Egy mély, éjkék színű ruhát viselt, amelyet apró ezüstszálak szőttek át, mintha magát a csillagos eget öltötte volna magára. A haját drágakövekkel díszített aranyháló tartotta, de az arca… az arca szabadon volt. Nem viselt fátylat. A sebhelye ott volt, láthatóan, büszkén, de abban a pillanatban senki sem egy torzító hibát látott benne. Leila tartása, a szemeiből sugárzó végtelen békesség és az a mély, tiszta szeretet, ahogy a sejk rájuk nézett, mindenkit elvarázsolt. Olyan gyönyörű volt a maga természetességében, hogy a teremben lévő mesterséges, kikényszerített szépségek hirtelen üresnek és jelentéktelennek tűntek.

Szamira arca eltorzult az irigységtől. Szorosan összeszorította az öklét, és a körmei a tenyerébe vájtak. Nem bírta elviselni a látványt.

A sejk és Leila lassan lesétáltak a lépcsőn, és helyet foglaltak a trónokon. Zayd felemelte a kezét, és a zene elindult, a lakoma kezdetét vette. Az emberek sorban járultak eléjük, hogy kifejezzék tiszteletüket.

Amikor Leila családjára került a sor, az apa hamis mosollyal, mélyen meghajolva lépett előre. Szamira és Jázmin követték, mindketten a legcsábítóbb mosolyukat erőltetve az arcukra. Szamira szándékosan úgy állt meg, hogy a ruha kivágása és a drága ékszerek a legjobban vonzzák a tekintetet. Egyenesen a sejkre nézett, kihívóan, a szemeivel szinte könyörögve, hogy vegye észre őt.