– Ó, felséges sejkünk! – kezdte az apa hízelgő hangon. – Micsoda öröm látni, hogy a mi drága vérünk, a kis Leilánk ilyen jó kezekben van. A családunk mindig is büszke volt rá.

Leila szemeiben egy pillanatra átsuhant a fájdalom. Emlékezett azokra a napokra, amikor ez az ember a földre lökve parancsolta meg neki, hogy takarítsa fel a nővérei által kiöntött bort. De nem szólt semmit. Megőrizte királynői nyugalmát.

Zayd azonban nem volt ennyire elnéző. A tekintete megkeményedett, és a teremben hirtelen érezhetően fagyosabb lett a levegő. A zenészek, megérezve az uralkodó hangulatváltását, lassan abbahagyták a játékot. A figyelem a főasztalra irányult.

– A ti drága véretek? – kérdezte Zayd, és a hangja, bár nem volt hangos, úgy visszhangzott a teremben, mint a mennydörgés. – Büszkék voltatok rá?

Az apa nyelt egyet, és a mosolya ráfagyott az arcára. – Természetesen, nagyuram. Mindig is a szemünk fénye volt.

Szamira ekkor előrelépett, lágyra hangolva a hangját. – Felség, mi csak a legjobbat akartuk neki. De tudjuk, hogy a palota élete nehéz lehet egy olyan… egyszerű lánynak, mint ő. Ha bármiben a segítségedre lehetünk, vagy ha egy tapasztaltabb, méltóbb társra lenne szükséged a hivatalos eseményeken…

Nem tudta befejezni a mondatot. Zayd felemelte a kezét, és a teremben olyan csend lett, hogy egy gombostű leejtését is meg lehetett volna hallani.

– Méltóbb társra? – Zayd lassan felállt a trónjáról. A szemei villámokat szórtak, ahogy a két nővérre és a szülőkre nézett. – Azt hiszitek, nem tudom, mi történt azon a napon, amikor a követeim megérkeztek a házatokba? Azt hiszitek, a sivatag ura vak és süket?

A szülők elsápadtak. Szamira egy lépést hátrált.

– Pontosan tudom, mit tettetek – folytatta a sejk, és a hangjában lévő megvetés szinte fizikai fájdalmat okozott a családnak. – Tudom, hogy Leila egész életében a ti rabszolgátok volt. Tudom, hogy kinevettétek, hogy a maradékot ettétek vele, hogy elrejtettétek őt a világ elől. És tudom, hogy csak azért küldtétek őt a fátyol alatt a palotába, mert egy kegyetlen, aljas tréfát akartatok űzni vele. Azt akartátok, hogy én, az uralkodótok, megalázzam őt, hogy aztán ti is még nagyobbat nevethessetek rajta.

A vendégek között felháborodott suttogás futott végig. A város nemesei undorodva néztek a családra.

– De a ti gonoszságotok – mondta Zayd, miközben lassan visszaült, és megfogta Leila kezét – az én legnagyobb áldásom lett. Mert abban a pillanatban, amikor felemeltem a fátylát, nem egy csúf arcot láttam, ahogy ti hittétek. Egy olyan tiszta lelket láttam, amilyennel ti soha, de soha nem fogtok rendelkezni. Beöltözhettek a legdrágább selymekbe, magatokra aggathatjátok a világ összes gyémántját, de a lelketek mélyén mindig azok az apró, kegyetlen, csúf teremtmények maradtok, akik a saját vérükön taposnak.

Az apa térdre esett. Az anya zokogni kezdett, az arcát a kezébe temetve. Szamira és Jázmin reszkettek a félelemtől és a szégyentől. Minden szem rájuk szegeződött. A tervük, hogy magukba bolondítják a sejket, és letaszítják Leilát a trónról, nem egyszerűen kudarcot vallott; megsemmisítette őket a nyilvánosság előtt.

– Az én törvényeim szerint – folytatta Zayd hidegen – az, aki gúnyt űz az uralkodó követéből, és szándékosan megpróbálja becsapni a sejket, börtönt és száműzetést érdemel.

A családtagok felsikoltottak. Kegyelemért kezdtek könyörögni a márványpadlón csúszva.

De ekkor Leila, aki eddig némán, lehajtott fejjel ült férje mellett, finoman megszorította Zayd kezét, és lassan felállt.

A terem ismét elcsendesedett. Mindenki a sejk feleségére nézett.

Leila lenézett a földön fekvő, zokogó családjára. Látott bennük minden pofont, hallott minden gúnyos kacajt, érezte az összes könnyet, amit miattuk hullatott a sötét konyhában. Meglett volna minden joga ahhoz, hogy a pusztulásukat kívánja. Csak egyetlen szavába került volna, és soha többé nem látják meg a napvilágot.

De Leila nem volt olyan, mint ők. A sebhelye az arcán nem a gyűlölet jele volt, hanem a megbocsátásé.

– Férjem, uram – szólt Leila, és a hangja lágy, mégis erőtől duzzadó volt. – Kérlek, ne büntesd meg őket.

Zayd meglepetten nézett a feleségére. – Leila, ők tönkretették a gyermekkorodat. Nem érdemlik meg a kegyelmedet.

– Nem a kegyelmemet adom nekik – válaszolta Leila, miközben egyenesen az apja és Szamira szemébe nézett. – Csak nem akarom, hogy a mi közös életünk, a mi boldogságunk az ő vérükkel és szenvedésükkel kezdődjön hivatalosan is.

Leila a családjához fordult. – Sok éven át elhitettétek velem, hogy nem érek semmit. Hogy a sebhelyem miatt nem vagyok ember. De ma már tudom, hogy az igazi sebhelyek nem az arcon, hanem a szíven vannak. A tiéteken. Sajnálom titeket, mert sosem fogjátok megismerni azt az őszinte szeretetet, amit én itt megtaláltam. Nem foglak börtönbe záratni titeket. Visszamehettek a házatokba. Szabadok vagytok. De a mai naptól kezdve… ti már nem vagytok a családom. Nem ismerlek titeket. És soha többé ne merjétek átlépni ennek a palotának a kapuját.

A szavak egyszerűek voltak, mégis úgy hatottak, mint a legkeményebb bírói ítélet. Nem volt bennük harag, csak végleges, áthághatatlan elszakadás.