Mostohája szolgálólányként kényszerítette, mígnem egy gazdag városi ember el nem jött, és elvitte, hogy jobb életet biztosítson neki…
Bernarda ajtót nyitott a földbirtokosnak, és úgy kínálta neki a mostohalányát, mintha teherhordó öszvért árulna.
Josefina a mosókonyhából hallotta. A keze hideg vízben ázott, és több mint egy órája súrolta a lepedőket, amiket két mostohanővére hagyott a padlón. Mostohája hangja, ami általában száraz volt, hirtelen édessé vált.
„A lány tud főzni, varrni és engedelmeskedni. Ma elviheted, Don Leandro.”
Josefina leterítette a lepedőt a kőre. Don Leandro Ortega, a La Noria ranch tulajdonosa, zárt kocsival érkezett, és keresett valakit, aki vigyáz a hároméves lányára. Bernarda mindössze ennyit mondott neki előző este. Senki sem kérdezte meg Josefinától, hogy akar-e menni.
1898 márciusa volt, San Felipe külvárosában, Guanajuatóban. Josefina 24 éves volt, és három éve, apja halála óta, egy gyékényen aludt a kandalló mellett. Azelőtt volt szobája, könyvei és egy hangja, amit Bernarda legalább hallott, amikor a közelében volt. Aztán jöttek a végtelen házimunkák, az Amalia és Julieta által otthagyott mosogatások, a karján lévő foltok. Vasárnaponként Bernarda kölcsönadott neki egy tiszta kendőt, hogy misére járhasson, és azt mondta a szomszédoknak, hogy Josefina olyan számára, mint a lánya.
A bejárathoz hívták. Don Leandro magas férfi volt, poros csizmában és napszítta arccal. Josefina inkább fáradtnak, mint komornak látta. Bernarda megfordította, hogy lássa, milyen jól sikerült megfoltoznia a szoknyáján a foltot.
„Akarsz nálam dolgozni?” – kérdezte Leandro.
Josefina a mostohájára nézett. Bernarda bólintott neki.
– Josefinát kérdezem – mondta.
Olyan régóta várt már bárki is tőle választ, hogy egy ideig tartott, mire meg is találta.
– Tudni akarom, mennyit fizetsz nekem. És hol fogok aludni.
Bernarda erőltetetten felnevetett.
– Nem kell pénzről beszélni. Felveszem a fizetésedet, és intézem is helyetted.
– A fizetést megkapja – felelte Leandro. – Kap ételt, egy szobát a lányomé mellett, és vasárnaponként szabadnapot. Holnapig gondolkodhatsz rajta. Ha elfogadod, visszajövök érted.
Josefina visszatért a mosókonyhába. A nap további részében Bernarda panaszkodott a szemtelensége miatt. Azon az estén kinyitotta a kopott Bibliát, amely az apjáé volt. Benne egy kis szent kártyát tartott, amelyre az apja felírta a nevét, amikor olvasni tanította. A kártyát a csomagjába tette két ruhával és a sállal együtt.
Másnap reggel saját elhatározásából felmászott a szekérre.
A La Noriába vezető út kukoricatáblákon és kőkerítéseken keresztül kanyargott. Josefina a virágzó növényeket, a távolba révedő házakat és az egyre tisztább eget nézte. Leandro nem próbált megszólalni. Érkezéskor Doña Tomasa fogadta, aki a lány születése előtti idők óta a ház gazdája volt.
Tomasa alacsony termetű, ősz hajú és követelőző tekintettel nézett. Egy egyszerű szobába vezette Josefinát, amelyben volt egy ágy, egy mosdó és egy ablak, ahonnan a gyümölcsösre nyílt kilátás.
– A lány neve Milagros – mondta. – Mindenki Milának hívja. Az anyja belehalt a születésébe. Légy türelmes, ha nem akarsz azonnal odamenni hozzá.
Miközben végigsétált a folyosón, Josefina meglátott egy fiatal nő portréját. Most már értette, miért nézte meg Leandro, mielőtt felment az emeletre.
Mila a szunyókálásból ébredt, és az apját kérdezte. Ledermedt, amikor Tomasa bemutatta neki az újonnan érkezettet. Mila egy fül nélküli rongynyulat ölelt.
– Én sem ismertem ezt a házat ma reggel – mondta Josefina, és leült egy kicsit arrébb. – Felfedezhetjük együtt.
Mila a mellkasához szorította a játékot. Egy idő után megmutatta neki a kilazult fület, és megkérdezte, tudja-e, hogyan kell visszavarrni. A délutánt cérnával, tűvel és egy elszánt kislány társaságában töltötték, aki a nyulat a mancsainál fogva tartotta, miközben Josefina dolgozott. Amikor befejezték, Mila az ujjával ellenőrizte a varrást.
– Erős – jelentette ki.
Másnap megkérte, hogy üljön le vele újra.
Josefina megismerte a háztartási szokásokat. Tomasa megmutatta neki, hol tartják a lepedőket, és mikor szoktak visszajönni a mezőgazdasági munkások a földekről. Mila a meleg atolét szerette, és nem volt hajlandó megenni a tököt, ha egészben látta a tányéron. Amikor esett az eső, Josefina az ablaknál olvasott fel neki; amikor kisütött a nap, sima köveket kerestek a kertben.
Leandro későn ért haza, a lánya felől érdeklődött, és még alvás közben is meglátogatta. Egyik este Josefina a gyerek ágyának szélén találta, kezében a megfoltozott nyulat tartva.
– Teresának sikerült kiválasztania neki azt a játékot – mondta anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – Annyi mindent előkészítettem neki.
Josefina az ajtóban maradt. Leandro megsimogatta Mila haját, mielőtt elment, és amikor elhaladt mellette, megköszönte neki, hogy megcsinálta a nyulat.
Doña Tomasa kevésbé lett szigorú, amikor rájött, hogy Josefina tudja, hogyan kell segítséget kérni. Hagyott neki egy kis barna cukros kenyeret, amikor mindketten későig dolgoztak, és gondoskodott róla, hogy időben megkapja a fizetését. Josefina szinte az összes pénzét egy kis szövetzacskóba tette. Szerette volna, ha valaha is el kellene mennie, hogy legyen mit magával vinnie.
Mila első betegsége egész éjjel ébren tartotta őket. A San Felipe-i orvos megvizsgálta, és utasításokat hagyott maga után, amelyeket Leandro megkérte Tomasától, hogy ismételjen el, amíg biztos nem lesz benne, hogy megértette őket. Utána ő és Josefina felváltva beszélgettek a lánnyal. Hajnalra a láz alábbhagyott. Mila kinyitotta a szemét, és vizet kért.
