A vendégház végül Soledad varróműhelyévé vált. Keresetéből később kibérelt egy közeli házat, és továbbra is hozta Simónt a haciendába. Leandro ezeken a látogatásokon, sétákon és a fiú által feltenni merészelt kérdéseken keresztül ismerkedett meg vele. Josefina és Soledad megtartották a saját otthonukat, és megtanultak nyíltan és őszintén beszélgetni. Amikor Simón idősebb lett, édesanyja mesélt neki Evaristoról és Leandróról. Mindkettőjüket meg tudta szeretni.
Tíz év telt el. Egy délután Josefina kiment a verandára, és látta, hogy Mila virágkoronát tanít a kis Azucenának. Nicolás és Simón egy játék szabályairól vitatkoztak az udvaron; végül nevettek, mielőtt megegyeztek volna. Soledad a veteményeskert közelében varrott, kihasználva az utolsó fényt. Tomasa a konyhából vacsorázni hívta a többieket.
Leandro leült Josefina mellé. A lány elmondta neki, hogy Bernarda küldött egy levelet, amiben megkérdezte, meglátogathatja-e Milát és a többi gyereket. Még nem válaszolt. Úgy döntött, hogy másnap nyugodtan újra elolvassa.
– Veled megyek, ha válaszolni akarsz neki – mondta.
Josefina bólintott. A teraszról Azucena felemelte a kész koronáját, és odakiáltott neki, hogy nézze meg. Josefina lement a lépcsőn. A lány lehajolt, hogy a virágokat a hajába tűzze, míg Mila elkapta a lehullott virágokat. Aztán Simón odahívta a testvéreit, hogy megmutassa nekik, hová rejtették a labdát. Josefina követte őket a görbe koronával, és hallotta Leandro és Tomasa nevetését a verandáról.
