– Nem csak az adósságról van szó. Ha megkapja La Cañadát, akkor az övé a forrás is.

Ernesto abbahagyta a papírok nézegetését, és Santiagóra nézett.

– Hány tanya használja fel ezt a lefolyó vizet aszály idején?

—3 közvetlenül. További 2 bálát vásárol ezeknek a legelőknek köszönhetően.

– Szóval ez nem a te harcod – motyogta Ernesto.

Ugyanezen a napon Mariana és Julián, a ranch gondnoka, ellenőrizték az elmúlt 4 év szerzeményeit a nyilvános nyilvántartásban.

Ramiro kilenc telket vásárolt.

6 darab olyan emberekhez tartozott, akik hátralékban voltak.

Ezen adósságok közül hármat hozzá köthető cégek nyújtottak.

Két telek határolta a forráshoz vezető útvonalakat.

Mariana hitelesített másolatokat készített.

Ezután felkereste Laura Benítezt, az Ernesto által ajánlott ügyvédet. Elolvasta a szerződést, a nyugtákat és a kérelmet.

„Vannak okok a végrehajtás megtámadására” – mondta. „És ha kiderül, hogy a fizetéseket a megállapodástól eltérően teljesítette, az egyenlege megnőhet.”

– És a gyerekek?

– A családjogi bíróság nem a hitelező azon állítására alapozva dönt a házfelügyeletről, hogy veszélyes. De egy negatív eredményű ellenőrzés mindenképpen bonyolíthatja a dolgokat. Bizonyítanunk kell a stabilitást, az iskolázottságot, az élelmiszerbiztonságot, a támogató hálózatot, és azt, hogy a vihar vészhelyzet volt, nem gondatlanság.

Mariana egy listával tért vissza Los Alamosba.

Két napig nem hagyta, hogy a félelem irányítsa a háztartás megszokott rutinját. Valeria sütötte Elena tortáját, Nico a csirkékkel foglalkozott, Diego visszament az iskolába, Mateo pedig a szociális munkással beszélt anyja köveiről és Moráról, a kancáról.

Amikor a nő befejezte, megkérdezte:

– Marianna itt lakik?

Mateo bólintott.

-Igen.

— És mit csinál?

A fiú elgondolkodott.

– Ez mindenkit visszahoz.

Marianának ki kellett néznie az ablakon.

Csütörtökön a tárgyalást a városháza családi bíróságának egy kis termében tartották.

Ramiro az ügyvédjével és a károkról készült fényképekkel érkezett. Santiago mankóval érkezett. Mariana mögöttük ült a négy gyerekkel.

A bíró meghallgatta a társadalmi beszámolót: szerény, de tiszta ház, a gyerekek etetve és iskolába járva, Santiago pedig átmenetileg távol maradt a vészhelyzet alatt, amíg Mariana gondoskodott róluk.

Ramiro ügyvédje ragaszkodott hozzá.

– Ordóñez úr kockázatos vidéki vállalkozást tart fenn, miközben lejárt adósságokkal küzd. Kétséges, hogy képes-e garantálni a stabilitást.

Laura Benítez felállt.

– Pontosan a lejárt tartozás a vitatott.

Másolatokat adott át.

—A hitelező és az adós 3 eltérően rögzített kifizetést. Továbbá a szerződés olyan alkalmazási módszert határoz meg, amely nem egyezik meg Cárdenas úr által bemutatott nyilatkozatokkal.

Ramiro abbahagyta a mosolygást.

A bíró átnézte a dokumentumokat.

– Ezt nem ezen a meghallgatáson kell megoldani, de a panasz kontextusának megértéséhez fontos.

Laura folytatta.

—Bizonyítékokat is bemutattunk arra vonatkozóan, hogy a panaszos adósoktól szerzett földet a környéken, és közvetlen gazdasági érdekeltsége van a tanya egy adott szakaszán.

Ramiro az ügyvédje felé hajolt.

A bíró felnézett.

– Fennáll-e közvetlen veszély a gyerekekre?

A szociális munkás így válaszolt:

– Nem találtam egyet sem.

A csend rövid volt, de Diego számára évekig tartott.

„Akkor nincs szükség különélésre” – mondta a bíró. „A szokásos megfigyelés 90 napig folytatódik, semmi több.”

Nico kifújta a levegőt.

Valeria megszorította Mateo kezét.

Diego lehunyta a szemét.

Ramiro elvesztette a váltókart, amivel Santiago megelőzését tervezte.

De nem veszítette el az adósságot.

Ez a harc folytatódott.

Laura hivatalos kifogást nyújtott be. Ramiro könyvelőjének részletes kimutatásokat kellett benyújtania. Alaptalan adminisztratív költségek jelentek meg, helytelen egyenlegekre számítottak kamatot, és két befizetést későbbi dátummal számoltak el.

Nem történt látványos vallomás. Ramiro számára ennél rosszabb volt: a dokumentumok, amik megmaradtak.

A tényleges egyenleg kevesebb, mint a fele volt a bejelentett összegnek.

Ernesto és a többi farmer előre kifizette a vizet és a takarmányt. Ezekkel az előlegekkel és három fiatal ló eladásával Santiago kifizette a megbeszélt összeget.

A La Cañada-ra vonatkozó okiratot feloldották a kivégzés fenyegetése alól.

Ramiro még utoljára megpróbált nyomást gyakorolni.

Hat héttel később érkezett Los Alamosba, és a kapunál maradt.

A pásztorkutya jött ki először, támadás nélkül, de farkcsóválás nélkül.

Santiago odalépett hozzá. Már nem használt mankót, bár még mindig sántított egy kicsit.

Mariana néhány lépésnyire maradt.

– Eladhattad volna, amikor javasoltam – mondta Ramiro.

– Felszámíthattad volna a tényleges tartozást is – felelte Santiago.

– Az a tavasz többet ér, mint gondolnád.

– Ezért nem eladó.

Ramiro Marianára nézett.

– Amióta megérkezett, minden bonyolulttá vált.

Állta a tekintetét.

– Nem. Nem, mióta valaki elkezdte olvasni az újságokat.

Ramiro búcsú nélkül távozott.

Azon az estén, miután a gyerekek felmentek az emeletre, Santiago ott találta Marianát, aki éppen iratokat tett egy új mappába.

„Ezt már nem kell csinálnod” – mondta.

– Természetesen. Ha visszatérsz a korábbi könyveléshez, egy év múlva megint háború lesz.

– Nem a számlákra gondolok.

Felnézett.

Santiago túl sokáig beszélt.

– Munkáért jöttél. A gyerekek miatt maradtál. Aztán miattam lefeküdtél egy szakadékba. Többet tettél, mint amit bárki kérhetne.

—Santiago.

– Hadd fejezzem be.

Keresztbe fonta a karját.

– Véget ér.

Lélegzett.

-Marad.

Marianna nem válaszolt azonnal.

– Maradok.

– Nem alkalmazottként.

A csend megváltozott.