1. RÉSZ

– Ő az anyukám. Egy egyszerű hölgy, a faluból. Nem sokat tud ezekről a dolgokról, de el akart jönni és gratulálni nekem.

Így mutatott be engem a saját fiam azon a napon, amikor megkapta a mesterdiplomáját. És a legrosszabb nem az volt, hogy a menyasszonya és a leendő apósai előtt tudatlannak nevezett. A legrosszabb az volt, hogy néhány órával később rájöttem, hogy mindannyian úgy döntöttek, hogy eladják a házamat anélkül, hogy megkérdeztek volna.

Lucía Hernández vagyok, 49 éves, és huszonhárom éven át családalapításnak szenteltem magam Puebla hegyei között egy kisvárosban.

Június 24-én majdnem három órát utaztam, hogy lássam a fiamat, Mateót, aki építőmérnöki diplomát szerzett. Egy kék ruhát viseltem, amit különleges alkalmakra tartogattam, és egy saját kezűleg termesztett bazsarózsacsokrot vittem.

Amikor meghallottam a szavait, éreztem, hogy valami eltörik bennem.

A menyasszonya, Renata, kényelmetlenül rám mosolygott. Az anyja, Patricia, tetőtől talpig végigmért.

„Nem találkoztunk már korábban?” – kérdezte.

– Nem hiszem – feleltem.

A férjem, Ernesto, ezután megjelent az új partnerével, Karlával. Már hónapok óta külön éltünk, bár még nem voltunk elváltak.

Mateo lelkesen bemutatta az apját.

–Apám egy busztársaságnál a karbantartás vezetője. Neki köszönhetően soha semmiben sem szenvedtünk hiányt.

Ernesto büszkén mosolygott.

Mögöttük maradtam, a virágokat tartva.

Este hatkor elmentünk egy étterembe ünnepelni. Egy sarokban ültem, messze a fiamtól.

Miközben felszolgálták az ételt, Ernesto nyugodtan megjegyezte:

– Már találtunk vevőket a házra. Ebből a pénzből segíthetünk Mateónak és Renatának a lakásuk előlegének kifizetésében.

Majdnem elejtettem a poharat.

– Melyik vásárlók?

– Azok, akik múlt héten jöttek – felelte a nő. – A ház anyámé volt. 2009-ben örököltem, úgyhogy el tudom adni.

–És a második emelet? És minden, amit felépítettünk?

Ernesto hangosan felnevetett.

–Én fizettem érte. Csak virágokat ültettél.

Éreztem, hogy ég az arcom.

2011-ben felvettem egy 210 000 peso kölcsönt, és eladtam egy kis földdarabot, amit anyámtól örököltem, hogy befejezzem az építkezést. Évekig dolgoztam növények termesztésével, hogy ki tudjam fizetni a havi törlesztőrészleteket.

Mateo tökéletesen ismerte ezt a történetet.

Ránéztem, várva, hogy mondjon valamit.

– Anya, kérlek, ne csinálj jelenetet – mormolta.

–Botrány? Azért, mert a házról kérdezősködtél, ahol felneveltelek?

Patricia megigazította a szalvétáját.

„Gondolnunk kell a fiatalok jövőjére. Egy egyedülálló nőnek nincs szüksége ekkora ingatlanra.”

Aztán rájöttem, hogy már egy ideje a nélkülem lévő életemről beszélnek.

Felkeltem, fogtam a virágaimat, és elhagytam az éttermet.

Senki sem próbált megállítani.

Két héttel később, amikor visszatértem a műtrágyavásárlásból, nyitva találtam a telkem kapuját.

Ernesto egy ismeretlen párnak mutogatta a földet. Karla a pünkösdi rózsáim között sétált, és mutogatta, hová fognak medencét építeni.

„Mindezt eltávolítják” – magyarázta. „Ide kerül a modern kert.”

„Ki a termésemből!” – kiáltottam.

A vásárló felháborodottan hátralépett.

Ernesto odajött hozzám, és mindenki előtt megszólított:

– Figyelj jól, Lucia. Augusztus 14-én írom alá az adásvételt. Tizenharmadikáig van időd átvenni a holmijaidat.

– Huszonhárom év után nem rúghatsz ki.

A fülemhez hajolt.

– A saját fiad már szerzett neked egy szobát. Még ő is tudja, hogy ez a ház nem a tiéd.

Aztán láttam, hogy Mateo kiszáll a kocsiból.

Mindent hallottam.

És ahelyett, hogy megvédtem volna magam, azt mondtam apámnak:

– Ne aggódj. Gondoskodom róla, hogy anyukám elmenjen az aláírás előtt.

2. RÉSZ

Nem tudtam aludni aznap éjjel.

A hálószobám ablakából a húsz éve termesztett pünkösdi rózsa soraira néztem. Több mint kétezer növény volt közöttük, sokat saját kezűleg kifejlesztett keresztezésekből szereztem.

Nem szórakozásnak számítottak.

Ők voltak az üzletem, a megtakarításaim, és az egyetlen esélyem, hogy anyagilag el tudjam tartani magam.

Szerződése volt egy dísznövényeket forgalmazó kertészettel Pueblában és Mexikóvárosban. Kilencszáz gyökértörzset kellett leszállítania szeptember 20-ig.

A megrendelés 432 000 peso értéke volt.

Már kaptam egy 200 000 előleget, amit cserepekbe, táptalajba, műtrágyába és munkásokba fektettem be.

Ha nem tett eleget a kérésnek, vissza kellett volna fizetnie az előleget, és további büntetést kellett volna fizetnie.

De Ernestót mindez nem érdekelte.

Július 17-én, amikor visszatértem a piacról, felfedeztem, hogy a vízpumpát eltávolították a kútból.

Találtam egy kő alatt egy üzenetet, amit a férjem írt.

„Én magam vettem a pumpát. Ha vizet akarsz, szerezz magadnak.”

Azonnal felhívtam.

– Ernesto, a növényeimnek vízre van szükségük! Nagyon meleg évszak van!

– Akkor vegyél magadnak egy másik bombát.

– Tizenhatezer pesóba kerül!

– Add el a kis virágaidat. Erről szól a függetlenség.

Letette a telefont.

Napokig vödröket cipeltem a szomszédom, Doña Carmen birtokáról. Reggel ötkor keltem, és végül feldagadt a kezem.

Ennek ellenére negyvenhat fiatal növény elpusztult.

Kivettem őket a cserepekből, és a fészer mögé tettem, hogy ne kelljen rájuk néznem.

Július 21-én Ernestót kerestem Karla szépségszalonjában.

Kényelmesen ült, miközben a nő egy vendéget szolgált ki.

„Adjátok vissza a bombát!” – követelte.

Ernesto elővett egy összehajtott papírlapot.

– Írd alá, hogy lemondasz minden igényedről a házra. Adok neked 35 000 pesót, ha kiköltözöl, és visszakapod a pumpádat.

Elolvastam a dokumentumot.

– Harmincötezer peso mindenért, amit befektettem?

Karla előbukkant egy függöny mögül.

– Lucia asszony, el kellene fogadnia. Az ön korában áldás, ha valakitől kap valamit.