A vásárló kuncogott egyet.

Betettem a dokumentumot a táskámba.

– Köszönöm, Karla. Épp most emlékeztettél arra, miért van szükségem egy jó ügyvédre.

Három nappal később elmentem az ingyenes jogi tanácsadó szolgálathoz.

Sofia, egy fiatal ügyvédnő vigyázott rám, aki félbeszakítás nélkül végighallgatta a történetemet.

„Az örökölt vagyon a férjed különvagyona lehet” – magyarázta. „De ez nem jelenti azt, hogy elveszítetted az összes jogodat a befektetésekre vagy a közös tulajdonlási megállapodásokra vonatkozóan.”

Megmutattam neki a kölcsönszerződésemet.

—Bizonyítanunk kell, hogy ki fizetett a hosszabbításért. Megvannak még a számlák?

– A kőművest készpénzben fizették ki. Don Ignacionak hívták.

Zsófia tudomásul vette.

–Keresd meg! A vallomása döntő fontosságú lehet.

Még aznap este Mateo felhívott.

– Anya, értesültem Don Ignacióról. Két éve halt meg.

Elgyengültek a lábaim.

-Biztos vagy benne?

– Igen. Jobb, ha nem keresed a bajt. Apa segíteni fog neked költözni.

Három nappal később megjelent két zsák földdel a növényeimnek.

Megölelt, és kölcsönkérte az eredeti kölcsönszerződést.

„Egy ügyvéd barátom ingyen átnézheti” – ígérte.

Megbíztam benne.

Odaadtam neki.

Július 30-án váratlan látogatást kaptam.

Patricia, Renata anyukája, egy cserepes pünkösdirózsával érkezett.

A címkén ez állt: „Mateo Variety. Fejlesztője: Lucía Hernández.”

„Te teremtetted ezt a növényt?” – kérdezte.

Bólintottam.

Patricia hosszan bámult rám.

– Lucía… huszonhét évvel ezelőtt agronómiát tanultál?

Borzongást éreztem.

Egyetemi évfolyamtársak voltunk. Segítettem neki a szakdolgozatához szükséges számításokban, amikor az édesanyja megbetegedett.

– Kitüntetéssel végeztél – suttogta. – Miért gondolja a fiad, hogy csak a középiskolát végezted el?

A ház felé néztem.

– Mert Ernesto 2004-ben elégette a diplomámat. Azt mondta, hogy egy családban nem lehet két olyan ember, aki fontosnak tartja magát.

Patrícia elsápadt.

Mielőtt elment, bevallott valami még rosszabbat is: követelte, hogy Mateónak legyen saját lakása, mielőtt megházasodik. Ernesto megígérte, hogy a házam eladásával fogja megkapni az előleget.

Augusztus 5-én vittem egy kis házi kenyeret a fiam lakásába.

Az ajtó résnyire nyitva volt.

Hallottam Ernesto hangját.

– Édesanyád még mindig hiszi, hogy Ignacio meghalt?

– Igen, apa. Pontosan elmondtam neki, hogy miben állapodtunk meg.

–Tökéletes. És a kölcsönszerződés?

– Bent hagytam az autódban.

Ernesto nevet.

– Már megégettem a rácson. Azon dokumentum és a kőműves nélkül semmit sem fog tudni bizonyítani.

Mozdulatlanul maradtam.

Aztán Máté megkérdezte:

– Mi van, ha kiderül az igazság?

Az apja így válaszolt:

„Nem fogja megtudni. Az anyád túl naiv.”

A fiam is nevetett.

Még mindig az ajtó mögött voltam, a kenyérzacskóval a kezemben.

És akkor jöttem rá, hogy a két ember, akikért feláldoztam az életemet, hetek óta együttműködve hagyott engem semmivel.

3. RÉSZ

Nem mentem be a lakásba.

Felakasztottam a kenyereszsákot a fogantyúra, és lassan lementem a földszintre. A harmadik emeleten le kellett ülnöm, mert felmondták a szolgálatot a lábaim.

Évekig tűrte Ernesto megaláztatásait, kritikáját, megvetését, végül pedig hűtlenségét.

De soha nem gondoltam volna, hogy a saját fiam képes lesz hazudni nekem, hogy segítsen neki elpusztítani.

Emlékeztem Mateóra kisfiúként, amikor beteg lett, és én egész éjszakákat töltöttem az ágya mellett. Emlékeztem az egyenruháimra, amiket javítottam, a születésnapi bulikra, amiket szerveztem, és a tandíjra, amit virágeladással fizettem.

Most már tudtam, hogy a férfi, akit felneveltem, hajlandó elvenni az otthonomat egy lakásért és egy házasságért.

Néhány percig sírtam.

Aztán megmostam az arcom és felkeltem.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy ott maradjak.

Kilencszáz növény várt rám, és már csak kilenc nap volt hátra az aláírásig.

Amikor megérkeztem a buszpályaudvarra, megláttam egy hirdetést egy oszlopra kifüggesztve.

„Ignacio és fiai Építőipari és Tetőfedő Vállalat. Több mint negyven év tapasztalattal.”

Lent egy telefonszám volt.

Azonnal felismertem a nevet.

Remegő kézzel hívtam.

– Jó napot kívánok, beszélhetnék Ignacio úrral?

– Egy pillanat, asszonyom. Felteszem apámat.

Lépteket hallottam és egy mély köhögést.

-Jól?

– Don Ignacio? Lucía vagyok, a pünkösdi rózsákkal teli hölgy. Ön építette a második emeletemet 2011-ben.

Csend lett.

–Doña Lucía! Hogy vannak a virágaid? Még mindig megvan a rózsaszín növény, amit tőled kaptam.

Nekidőltem az oszlopnak.

– Azt mondták nekem, hogy meghaltál.

A férfi hangosan felnevetett.

– Hűha! Három éve agyvérzést kaptam, de még nem rúgtam ki a medencét. Csak bottal járok, ennyi az egész.

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Don Ignacio, szükségem van a segítségedre.

Másnap meglátogattam.

Egyik fiával élt egy szerény házban. Egy fa alatt ülve üdvözölt, miközben krumplit hámozott ebédre.

Mondtam neki, hogy Ernesto el akarja adni az ingatlant, és azt állította, hogy a teljes építkezést ő fizette.

Az arckifejezése megváltozott.

–Hogy érted azt, hogy fizetett? Minden pénteken jöttél, és adtál nekem egy borítékot pénzzel.

– Pontosan ezt kell bizonyítanom.

Don Ignacio a botjával csapott a földre.

– Pontosan emlékszem, amikor a férje azt mondta, hogy a második emelet csak szeszély, és egy fillért sem hajlandó beletenni. A két fiam jelen volt.

– Tanúskodnának a bíró előtt?

– Mindhárman, asszonyom. Még akkor is, ha mindannyiunknak cipelni kell.

A fia megjelent egy zöld mappával.

Benne voltak a költségvetések, az anyaglisták és számos általam aláírt nyugta.

De volt ott egy levél is, amiről teljesen elfeledkeztem.

Ez egy 2011-ben kötött magánmegállapodás volt.