– Bocsáss meg, anya.

– Még mindig nem tudod, miért kell tőlem bocsánatot kérned.

Elhagytam a közjegyzői irodát és visszatértem a városba.

Azon az estén Ernesto megérkezett, és dörömbölt a kapun.

– Tönkretettél! Most vissza kell adnom a pénzt!

A másik oldalról hallottam.

– Beleegyeztél, hogy eladod valamit, amiről tudtad, hogy jogom van hozzá.

– Az anyám háza volt!

– És eladtam, ami a házamból maradt, hogy veled építsem fel.

Nem érkezett válasz.

Mielőtt elment, azzal fenyegetett, hogy éveket fogok bíróság elé állítani.

– Megteszem, amit szükséges – feleltem. – Nem fogom újra hallgatni.

Mateo a kocsiban várt.

Még csak le sem nézett rám.

A folyamat folytatódott, de az ideiglenes intézkedés lehetővé tette számomra, hogy otthon maradjak.

Doña Carmen kölcsönadott nekem egy vízpumpát, amely a néhai férjéé volt.

Két szomszéd kezdett segíteni nekem a pünkösdi rózsákkal.

Reggel hattól dolgoztunk, gondosan szétválasztottuk a gyökereket és számoltuk az egészséges hajtásokat.

Minden virágcserép a szükséges pénzt és egy apró győzelmet jelképezett.

A faiskolai kocsi szeptember 20-án érkezett meg.

A tulajdonosa személyesen számolta meg a növényeket.

– Pontosan kilencszáz, Doña Lucía.

Átadta nekem a nyugtát.

–Tavasszal szeretnék még százat venni öntől. A fajtái nagyon jól fogynak.

Amikor a teherautó eltűnt az úton, leültem a kút mellé és sírtam.

Ezúttal megkönnyebbülés volt.

Teljesítette a szerződést.

A virágaim egyre csak nőttek.

És én még mindig ott voltam.

Szeptember végén Patricia mindkét családot meghívta vacsorára.

Azt mondta, tisztáznia kell néhány dolgot, mielőtt az esküvőről beszélne.

Elfogadtam, mert Renata személyesen kért meg rá.

Ernesto nem vett részt.

Mateo fehér ingben és erőltetett mosollyal érkezett.

Vacsora közben Patricia felkelt.

– Mielőtt a házasságról beszélnénk, szeretnék mondani valamit Luciáról.

Rám nézett.

–Huszonhét évvel ezelőtt együtt tanultunk. Ő volt a legjobb tanuló az osztályunkban. Amikor anyám kórházba került, Lucía segített befejezni a kutatásomhoz szükséges számításokat.

Mateo letette a villát.

– Tanult-e anyukám valamilyen diplomát?

Patrícia bólintott.

– Agrármérnöki diplomát szerzett. Kitüntetéssel végzett. A növényszaporítással kapcsolatos kutatásai rendkívüliek voltak.

A fiam értetlenül nézett rám.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

Mély lélegzetet vettem.

– Mert az apád 2004-ben elégette a diplomámat.

Az ebédlő elcsendesedett.

„Állásajánlatot kaptam egy mezőgazdasági kutatóállomáson” – folytattam. „Azt mondta, hogy ha elfogadom, elhanyagolom a családomat. Amikor ragaszkodtam hozzá, bedobta a diplomámat a kályhába.”

Patricia lesütötte a tekintetét.

– A fizikai dokumentum elveszett, Mateo. De a tanulmányai és a regisztrált diplomája nem tűnt el. Édesanyád újra beszerezheti a dokumentációt.

A fiam eltakarta az arcát.

– És én mindenkinek megmondtam, hogy semmit sem tudsz…

– Ezt választottad hinni – válaszoltam.

Renata lassan felkelt.

Levette az eljegyzési gyűrűjét, és Mateo elé helyezte.

– Nem vehetlek feleségül.

Renáta, kérlek…

– Azt mondtad, hogy anyád el akar menni. Hogy örült a pénznek, amit adni fognak neki. És most megtudtam, hogy te segítettél apádnak becsapni őt.

– Csak azt szerettem volna, ha saját lakásunk lenne.

Renata szomorúan nézett rá.

– Feleségül akartam venni. Nem kellett, hogy tönkretegyed anyád életét ahhoz, hogy házat vegyél nekem.

Mateo megpróbálta megfogni a kezét.

Hátralépett.

– Ha képes vagy elárulni a nőt, aki felnevelt, hogy elérd, amit akarsz, hogyan bízhatnék benned?

Senki sem avatkozott közbe, amikor Renata kiment az étkezőből.

Mateo továbbra is a ring előtt ülve maradt.

Most először nem talált kifogást.

Ernesto számára a következmények gyorsan jöttek.

Az előleg visszafizetéséhez jóval az értéke alatt kellett eladnia a teherautóját.

Karla rájött, hogy nem kapja meg az eladásból várt pénzt, és követelni kezdte, hogy a férfi fizesse ki a felhalmozott adósságait.

Röviddel ezután kirúgta a lakásból, ahol laktak.

Ernesto végül egy unokatestvérénél szállt meg, egy kis szobában a terasz mellett.

Egyik délután felhívta Mateót, hogy pénzt kérjen tőle.

A fiamnak sem volt sok.

A lakásszerződés felmondása miatt elvesztette megtakarításainak egy részét, és el kellett hagynia a bérelt lakást.

– Apa, megígérted, hogy minden rendben lesz – korholta a lány.

–Most már mérnök vagy. Oldd meg a problémáidat.

Hónapok óta utoljára beszéltek.

Márciusban tartották a tulajdonjogaimmal kapcsolatos fő tárgyalást.

Don Ignacio két fia kíséretében érkezett.

A férfi lassan sétált botjával, de olyan határozottan beszélt, hogy az egész terem elcsendesedett.

Elmagyarázta, hogyan fizettem ki az anyagokat és a munkát minden héten.

A gyermekei megerősítették a kifizetéseket.

A hitelszövetkezet dokumentumai igazolták a kölcsönt, anyám földjének eladásáról szóló feljegyzések pedig mutatták, honnan származik a többi pénz.

Az Ernesto által aláírt megállapodást is megvizsgálták.

A bizonyítékok értékelése és az aláírások hitelességének ellenőrzése után a bíróság elismerte a megállapodás szerinti közös tulajdon formalizálásának kötelezettségét, és a javamra döntött.

A házat többé nem lehetett úgy eladni, mintha Ernesto lenne az egyetlen tulajdonosa.

Távozva Don Ignacio megigazította a kalapját.

– Nos, Doña Lucía, úgy tűnik, mi öregek még mindig jók vagyunk valamire.

Megszorítottam a karját.

– Nagyon is így van, Don Ignacio. De ne hagyd, hogy túl korán meghaljon miattam.

Hangosan felnevetett.

– Csak el ne mondd a fiadnak. Az a fiú már eltemett egyszer!

Régóta először nevettem anélkül, hogy görcsöt éreztem volna a mellkasomban.