Ernesto írt és aláírt egy levelet, amelyben elismeri a ház felére vonatkozó jogomat a ház bővítéséhez és felújításához való hozzájárulásomért cserébe, és vállalja, hogy a kölcsön rendezése után hivatalossá teszi azt.

Két aláírás volt.

A tiéd és az enyém.

Don Ignacio és egyik fia tanúként írta alá.

Emlékeztem arra a napra. Ernesto adta nekem a dokumentumot, hogy meggyőzzön arról, fektessem be a pénzt, amit anyám földjéért kaptam.

Aztán biztosított arról, hogy elvesztette a példányát.

Azt hittem, az egyetlen bizonyíték eltűnt.

– Ezt megtartottam, mert benne volt a költségvetésben – magyarázta Don Ignacio –, sosem dobom ki a munkapapírjaimat.

A lepedőt a mellkasomhoz nyomtam.

Hetek óta először éreztem úgy, hogy kapok levegőt.

Sofia azonban figyelmeztetett, hogy ez a dokumentum nem teszi automatikusan megosztott tulajdonná a házat.

Bizonyítani kellett a hitelességét, jogilag követelni a megállapodás betartását, és megakadályozni, hogy az eladás tovább bonyolítsa a konfliktust.

„Vannak bizonyítékaink, amiket kipróbálhatunk” – mondta. „De azonnal cselekednünk kell.”

Augusztus 8-án Renata felhívott.

Idegesen csengett a hangja.

– Lucia asszony, kérdeznem kell valamit. Mateo azt mondja, azért kérte a költözést, mert már nem tudja ellátni a házát. Igaz ez?

Megnéztem az üvegházban az asztalokon elhelyezett növényeket.

– Mit gondolsz, lányom?

– Nem tudom. De emlékszem, hogyan jött ki az étteremből a virágaival. Nagyon szomorúnak tűnt.

– Renata, húsz éve hajnal előtt kelek, hogy műveljem ezt a kertet. Nem akarom cserbenhagyni.

Csend lett.

– Szóval Mateo hazudott nekem.

– Kérdezd meg tőle, hogy miért.

Mielőtt elbúcsúzott volna, a lány elmondta, hogy még nem állapodtak meg az esküvő pontos időpontjában.

A beszélgetés megerősítette számomra, hogy a hazugság már egy másik családot is megfertőzött.

Augusztus 11-én benyújtottuk a pert, amelyben követeljük a lakhatási jogaim elismerését és formalizálását, valamint a hozzájárulásaim bizonyítékait.

Szófia óvintézkedést kért, és felajánlotta a bíróság által harmadik felek védelme érdekében előírt garanciát.

Másnap döntő hírt kaptunk.

A hatóság elrendelte egy ideiglenes korlátozás bejegyzését, amely megakadályozta a művelet befejezését, amíg a vita rendeződött.

A bejegyzés már megjelent az ingatlan-nyilvántartásban.

Nem ünnepeltem.

Hazamentem és folytattam a pakolást.

Azt akarta, hogy Ernesto elhiggye, hogy győzött.

Augusztus 13-án érkezett meg egy költöztető teherautó kíséretében.

„Készen állsz?” – kérdezte.

– Holnap, az aláírás után, Ernesto. Hadd töltsek egy estét a virágaimmal.

A csukott dobozokra nézett, és elmosolyodott.

– Végre megértetted.

Azon a délutánon láttam, ahogy megáll egy vörös bazsarózsa mellett, amit az édesanyja ültetett, amikor ő még gyerek volt.

Egy öreg növény volt, vastag szárral, amelyről még az aszályos években is gondoskodtam.

– Szeretném magammal vinni – jegyezte meg.

– Engedélyt kérhetsz attól a személytől, aki huszonhárom évig gondozta.

Ernesto nem válaszolt.

Meggyőződéssel távozott, hogy másnap a jövőnk abszolút ura lesz.

Augusztus 14-én, reggel tíz órakor beléptem a közjegyző irodájába.

Ernesto az ablaknál állt.

Karla állt mellette, új ruhában. Mateo egy mappát tartott a kezében. A vásárlók az asztal előtt ülve vártak.

Senki sem hívott meg.

A közjegyző a számítógépén nézte át az ingatlan adatait.

Összeráncolta a homlokát.

– Ernesto úr, nem tudjuk hivatalossá tenni ezt az eladást.

A férjem kiegyenesedett.

– Hogy érted azt, hogy nem?

—Bejegyzett bírósági végzés van érvényben az ingatlan korlátozásáról. Jogi eljárás van folyamatban a közös tulajdonjogokkal és a megállapodás betartásával kapcsolatban.

A vevő felállt.

– Biztosított róla, hogy a háznak nincsenek jogi problémái.

„Ez egy tévedés!” – kiáltotta Ernesto.

A közjegyző kissé elfordította a monitort.

– Ez nem tévedés. A végzés augusztus 12-e óta van bejegyezve.

Karla megütötte a férjem karját.

– Azt mondtad, hogy az a nő nem fog semmit sem tenni!

Aztán előreléptem.

Ott hagytam a határozat egy másolatát az asztalon.

– Jó reggelt! Azért jöttem, mert meg akartam győződni arról, hogy mindenki megértette a helyzetet.

Ernesto úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.

– Mit tettél, Lúcia?

– Amit évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Megvédeni, amit felépítettem.

Máté hirtelen felpattant.

– Anya, beszélhetnénk…

Félbeszakítottam.

– Természetesen. Először is mondd el, miért biztosítottál arról, hogy Don Ignacio halott.

Mozdulatlanul maradt.

– Mert tegnap reggeliztem vele – folytattam. – Nagyon is él. És tökéletesen emlékszik rá, hogy ki fizette az építkezést.

Mateo arca kifehéredett.

– Anya, én…

–Megtartotta a költségvetéseket és az apád által aláírt megállapodást is.

Ernesto az asztalra csapott.

– Ez értéktelen!

– Majd a bíró dönt – felelte a közjegyző.

A vevő felé fordult.

– Kérem a 180 000 pesót, amit előlegként adtam. Írásban biztosított arról, hogy akadálytalanul el tudom adni ezt az ingatlant.

– Időre van szükségem – dadogta Ernesto.

– Péntekig adok időt, hogy visszafizesd a pénzem. Ha nem teszed meg, jogi lépéseket teszek.

Karla eltávolodott tőle.

– Azt mondtad, a pénz már biztosított.

Most először láttam félelmet a férjem szemében.

Nem mosolyogtam.

Hetek óta vártam erre a pillanatra, de a vereségét látva nem hozták vissza az elveszett éjszakákat vagy a negyvenhat elhalt növényt.

Odamentem Mateohoz.

–Gyerekkorodban azt tanítottam neked, hogy ha hazudsz valamiért, ami nem a tiéd, mindig többe kerül, mint az igazmondás.

A szeme megtelt könnyel.