1. RÉSZ

–Fernanda holnap jön. Addigra menj el.

Luciának több másodpercbe telt, mire rájött, hogy Daniel komolyan beszél.

A monterreyi lakásuk ablakánál állt, amelyben hét évig éltek, olyan ember nyugalmával, aki már döntött, és csak arra vár, hogy a másik elfogadja.

– Fernanda az a nő, akivel hónapok óta együtt vagy?

Dániel lesütötte a tekintetét.

– Nem akartam, hogy így tudd meg. Egyszerűen csak megtörtént.

Ez a mondat végre megtört valamit.

Lucía három éven át tanulta, hogyan emelje ki az ágyból anélkül, hogy fájdalmat okozna neki, hogyan cserélje ki a kötéseit, hogyan kezelje a gyógyszereit, hogyan tárgyaljon a biztosítótársaságokkal, és hogyan kísérje el a rehabilitációra a motorbaleset után, amelyben majdnem járásképtelenné vált. Felmondott francia tolmácsként, mert az orvosi ütemterve lehetetlenné tette bármilyen munkavállalást.

Daniel most egyedül sétált, megint vezetett, és visszatért az irodába. És éppen akkor kérte meg, hogy menjen el.

– Három évre szüneteltettem az életemet miattad.

– Ne nehezítsük meg ezt tovább, Lu.

Bement a hálószobába, elővett egy bőröndöt, és becsomagolt néhány ruhát. Daniel azt mondta, hogy „bármit vihet, amit akar”, de a lakásban szinte semmi sem érződött az övéként. Ő választotta a kanapét, az anyja a mosogatnivalót, és az autó is a nevére volt bejegyezve.

Csak egy bőröndöt vitt magával.

Az anyja Guadalajarában élt. Lucía nem mondta el neki. Utolsó pillanatban vett egy jegyet Monterreyből Mexikóvárosba, hogy hazajuthasson.

Nem sírt a taxiban, sem az iratok ellenőrzése közben, sem amikor leült a 18C-re.

Felszállás előtt odalépett egy légiutas-kísérő.

– Át kellett ülnünk egy másik osztályra. Nem bánnád, ha átmennél business osztályra?

Lucía kérdés nélkül beleegyezett. Követte a nőt, átlépett a függönyön, és mozdulatlanul állt.

Az ablak mellett egy sötét öltönyös férfi állt.

– Szia, Lu.

—Mateo.

Guadalajarában nőttek fel együtt: Lucía, Daniel és Mateo. Mateo hét évvel ezelőtt ott volt az esküvőjükön, a torta előtt távozott, és röviddel ezután majdnem teljesen eltűnt az életükből.

Most már nem tűnt meglepettnek, hogy meglátja.

„Azt kérted, hogy helyettesítsem” – mondta.

-Igen.

A repülőút alatt Lucía végül elmesélte neki a lényeget: a balesetet, a Danielről és a másik nőről való három éves gondoskodást, és a lakás elhagyására vonatkozó parancsot.

Mateo félbeszakítás nélkül hallgatta.

Aztán megkérdezte:

– Még beszélsz franciául?

– Jogi és műszaki francia. Miért?

– A tolmácsomat tegnap este megműtötték. A csapatom ma Mexikóvárosból Párizsba repül. Nyolc hónapja tárgyalunk egy francia céggel egy szövetségről, hogy Querétaróban telepítsünk egy ipari vezetéket.

Lucia úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

– Guadalajarába megyek.

– Tudom. De szükségem van valakire, akiben megbízhatok, amikor egyetlen szó is milliókba kerülhet. És emlékezned kell arra, hogy ki voltál, mielőtt Daniel gondozója lettél.

Mateo becsukta a számítógépet.

– Amikor leszállunk, két órád lesz dönteni. Ha elfogadod, átszállsz, és velünk jössz Párizsba. Három nap. Minden költséget fizetünk, plusz egyéb díjakat.

Lucia aznap reggel elhagyta a házat, ahol már nem volt rá szükség.

És mielőtt leszállt volna, egy férfi, akit hét éve nem látott, éppen arra kérte, hogy keljen át vele az óceánon.

Amit még mindig nem értett, az az volt, hogy Mateo miért ültette le maga mellé.

2. RÉSZ

Lucía felhívta az anyját a mexikóvárosi repülőtérről.

– Anya, jól vagyok, de ma nem jövök haza.

-Hol vagy?

– A repülőtéren. Kaptam egy állást Párizsban.

Hosszú csend következett.

– Nyolc órával ezelőtt még nem volt munkád.

– Tudom. Majd elmagyarázom, ha visszaérek.

Az anyja szünetet tartott.

Dániel veled van?

-Nem.

–Akkor menj. De írj egy SMS-t, ha leszállsz.

Lucia megváltoztatta a járatát.

Mateo csapatában ott volt Andrea, a pénzügyi igazgató, és Emiliano, egy fiatal mérnök. Az utazást megelőző órákban Lucía jegyzőkönyveket, szerződéstervezeteket és műszaki mellékleteket olvasott.

Valami fellobbant benne.

Nem boldogság volt. Emlék volt.

Emlékezett rá, milyen érzés volt veszélyes szót felfedezni egy tagmondatban. Emlékezett rá, hogy hivatásos ápolónő, orvostitkárnő és gondozó lett, mielőtt ideiglenes ápolónő lett.

Párizsban Mateo külön szobákat foglalt. Aznap este vacsoráztak, hogy áttekintsék a tárgyalások állását.

„A hetedik záradék rosszul van megfogalmazva” – mondta Lucia. „Spanyolul úgy tűnik, hogy módosítani lehet a folyamatokat. Franciául úgy lehet érteni, hogy bármilyen változtatáshoz a technológia tulajdonosának előzetes engedélye szükséges.”

Mateo meglepetten nézett rá.

– A jogi osztály ezt nem észlelte.

– Mert ők olvassák a fordítást. Én azt olvasom, amit a franciák szerint alá fognak írni.

A vacsora lassan elhúzódott. Guadalajaráról, a középiskoláról és régi csínytevésekről beszélgettek. Lucía most nevetett először, mióta Daniel megemlítette Fernanda nevét.

Aztán megkérdezte:

– Miért hagytad ott ilyen korán az esküvőmet?

Mateo letette a csészét.

– Nem maradhattam.

– Ez semmire sem válaszol.

Néma maradt.

Később elsétáltak a szállodába. Lucia a szobája ajtaja előtt megszólalt:

– Nem akarok ma este egyedül lenni.

Máté kételkedett.

– Lu, sebezhető vagy.

–Megsérültem, nem vagyok eszméletlen. És nem kérlek, hogy helyettem dönts.

Bement.

Másnap reggel Lucia egyedül ébredt.

Ismerős fájdalmat érzett: valaki megint elment, mire kinyitotta a szemét.

Felöltözött a megbeszélésre, és lement az étterembe. Mateo már ott volt.

– Szeretném megmagyarázni, miért mentem el korábban.