– Először is, dolgozom. Kevesebb mint két óra múlva tárgyalásunk lesz.

A franciaországi irodákban az alapító, Jean-Paul Delorme, kedves, de könyörtelen volt. Jobbján tőle az ügyvédje, Claire Beaumont állt, aki képes volt egy vesszőből csatát csinálni.

Amikor elérték a hetedik pontot, pontosan az történt, amit Lucia megjósolt.

Claire előzetes engedélyt követelt minden technológiai módosításhoz.

Mateo már éppen válaszolni készült, amikor Lucía megérintette a jegyzetfüzetét.

– Javasoljon kötelező bejelentést és kifogásolási jogot harminc napon belül – suttogta. – Védje meg szabadalmát az üzem bezárása nélkül.

Lucía franciául tette az ajánlatot.

Jean-Paul meghallgatta, majd így válaszolt:

– Ez ésszerű.

Két órával később a franciák beleegyeztek, hogy előkészítik a végleges megállapodást aláírásra.

A folyosón Mateo közeledett.

– Nyolc hónapnyi tárgyalást spóroltál meg.

– Elvégeztem a dolgomat.

– Többet tettél.

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

–Most pedig magyarázd el, mi történt ma reggel. És az esküvőmmel is.

Mateo mély levegőt vett.

– Ma korán elmentem, mert ha mellettem ébredsz fel, nem tudom, hogy tudnék-e úgy viselkedni, mint a főnököd.

Mozdulatlan maradt.

– És hét évvel ezelőtt?

— Ugyanezen okból.

Lucia hideget érzett a kezében.

Mateo lehalkította a hangját.

„Nem azért jöttem el az esküvődről, mert fáradt voltam. Azért mentem el, mert szerelmes voltam beléd, és nem bírtam elviselni, hogy hozzámenj a legjobb barátnőmhöz.”

És hirtelen a párizsi utazás megszűnt a hét legváratlanabb része lenni.

3. RÉSZ

Lucia nem válaszolt azonnal.

Csendben tértek vissza a szállodába. Andrea és Emiliano elmentek megünnepelni, hogy a megállapodás túlélte a hetedik záradékot, de Mateo beszélni akart Lucíával.

– Nem akarom, hogy azt hidd, hazugsággal hoztalak Párizsba – mondta. – A tolmácsomon valóban műtétet végeztek. A tárgyaláshoz hozzáértő személyre volt szükség.

– De ez nem a teljes igazság.

-Nem.

Mateo mély levegőt vett.

„A főiskola óta szerelmes vagyok beléd. Daniel előbb kezdett el üldözni téged, mint te: virágok, hívások, meglátogatni. Azt gondoltam, ha őt választottad, tiszteletben kell tartanom. Nem akartam versenyezni a barátommal.”

– Te döntöttél helyettem.

-Igen.

– Azt hitted, nemes vagy.

-Is.

Lucia az ablakhoz lépett.

– És miután megnősültem?

–Mexikóvárosba mentem, felépítettem a céget, megnyitottuk a gyárat Querétaróban. Meggyőztem magam, hogy vége mindennek. Voltak kapcsolataim, de egyik sem tartott sokáig. Három évvel ezelőtt megtudtam Daniel balesetét, és felhívtalak. Nem vetted fel.

Lucia homályosan emlékezett azokra az álmatlan napokra.

„Nem mehettem be csak úgy a kórházba, és mondhattam, hogy még mindig érzelmeim vannak irántad” – folytatta. „Daniel és én másfél éve nem beszéltünk. És amikor megláttalak a repülőtéren azzal a bőrönddel… Azt hittem, ha nem beszélek veled, újra elkövetem ugyanazt a hibát.”

– Szóval megkérted őket, hogy cseréljék ki a helyem.

-Igen.

Volt valami gyönyörű a vallomásában, de valami, ami zavarta is.

Egész legutóbbi élete tele volt férfiakkal, akik a „saját érdekében” hoztak döntéseket.

Daniel úgy döntött, hogy feladhatja a karrierjét, mert „csak néhány hónapról van szó”. A családja azt feltételezte, hogy Lucíának elérhetőnek kell lennie, mert „erre való a feleség”. És most Mateo, jobb szándékkal, helyet cserélt, munkát kapott, és szinte érzelmi megmentést szervezett anélkül, hogy megkérdezte volna tőle, mit akar.

– Mateo, nem akarok megmenteni.

-Értem.

– Nem egészen. Három évet töltöttem azzal, hogy éljek, hogy Daniel újra önmaga lehessen. Abbahagytam a munkát, az utazást, a barátokkal való találkozást. És amikor újra sínre került az élete, azt mondta, hogy már nem illik bele. Nem akarok elhagyni egy olyan életet, ahol egy férfi úgy döntött, hogy már nincs rám szüksége, hogy belépjek egy másikba, ahol egy férfi dönti el, mire van szükségem.

Mateo meg tudta védeni magát.

Nem tette.

-Igazad van.

Lucia meglepetten nézett rá.

-Csak úgy?

– Nem könnyű. De igazad van.

Ez nem oldott meg mindent, de valamit megváltoztatott.

„Időre van szükségem” – mondta. „Hogy visszamenjek Guadalajarába, anyámmal lehessek, eldöntsem, hol fogok élni, milyen munkát akarok végezni, és hogy ki vagyok most.”

– Minden időt megadok neked, amire szükséged van.

Lucia felvonta a szemöldökét.

–Úgy mondod újra, mintha adnál valamit.

Mateo alig mosolygott.

—Javítás: annyi időt szánj rá, amennyit csak akarsz.

-Jobb.

Másnap reggel aláírták a megállapodást. Ebéd közben Jean-Paul gratulált Lucíának a precizitásáért, és félig komolyan azt mondta neki, hogy ha a mexikói cég nem tudja, hogyan használja ki, akkor biztosan talál munkát Párizsban.

Amikor elmentek, Máté megkérdezte:

– Mit mondott neked?

– Ha elengedsz, fel fog venni.

– Nem foglak elengedni.

Lúcia ránézett.

Mateo azonnal kijavította magát.

– Ha szeretnél velem dolgozni, szívesen teszek neked egy ajánlatot.

Hangosan felnevetett.

– Gyorsan tanulsz.

Most először nem ijesztette meg a munkába való visszatérés.

Az aláírás után még volt egy szabad délutánjuk a repülésük előtt. Lucía visszautasította a Mateo által javasolt múzeumot, és inkább céltalanul bolyongott. Szerette volna felfedezni a várost anélkül, hogy romantikus randevúvá vagy a munka meghosszabbításává tenné.

Megálltak egy kis galéria előtt. Az ablakban egy fekete-fehér rajz volt: egy nő az ablak mellett, mindössze néhány vonallal megrajzolva.

– Tetszik – mondta Lucía.

– Úgy néz ki, mint te.

– Miért néz ki fáradtnak?