– Mert nincs szüksége sok környezetre ahhoz, hogy egyértelművé váljon, ki ő.

Lucia tovább nézte a rajzot.

–Három évig túl sok minden voltam. Feleség, gondozó, sofőr, titkárnő, aki emlékezett a találkozókra, aki beszélt az orvosokkal, aki megnyugtatta az anyját, amikor rosszabb lett. Ha megkérdeznéd, ki vagyok mindezek nélkül, nem tudnám, mit válaszoljak.

Mateo nem próbálta meg megérinteni.

– Talán nem voltál túl sok minden. Talán mindent beleadtál egy olyan helyre, ahol az emberek elkezdték magától értetődőnek venni.

Lucia nyelt egyet.

–Nem akarlak „jófiút” csinálni ebből a történetből, csak azért, mert Daniel gyáva volt.

– Nem akarom azt a szerepet.

-JÓ.

– Azt akarom, hogy ha valaha is történik valami köztünk, az azért legyen, mert te választottad, amikor már nem menekültél senki elől.

Lucía most nézett rá először, mióta elhagyták a galériát.

– Ez a legokosabb dolog, amit mondtál, mióta feljöttél a repülőre.

– Jobban vagyok.

A lány elmosolyodott, de nem fogta meg a kezét.

Még nem.

Azon az estén, egyedül a szobájában, Lucía megnyitotta régi munkahelyi e-mailjeit. Évekkel ezelőtti ügyfelek üzeneteit, okleveleket, gratulációkat, elfeledett projekteket talált benne. Nem Danielért sírt. Akkor sírt, amikor meglátta a saját nevét olyan dokumentumokon, amelyek bizonyították, hogy mielőtt „gondoskodó feleség” lett, felépített valami sajátot.

Másnap elmentette ezeket a fájlokat egy új mappába.

Így szólt: „Gyere vissza!”.

A visszaút előtt Lucia feltételt szabott.

–Hívj fel egy hét múlva. Pontosan. Nem holnap, mert kétségbeesett vagy, és nem két hét múlva, hogy megjátszd a nehezen megszerezhetőt.

-Egy hét.

– És ne ajánlj nekem munkát abban a hívásban. Először is, szeretném tudni, hogy tudok-e valamit egyedül elintézni.

-RENDBEN.

Miközben Mexikóvárosban szállt meg, Lucía bekapcsolta a telefonját.

Hat üzenetet kaptam Danieltől.

„Mikor jössz a holmidért?”

„Fernanda itt marad ezen a hétvégén.”

„Nem akarok bajt.”

„Elküldenéd nekem a gyógyszerek listáját?”

„Szükségem van a neurológus elérhetőségére.”

„Arra mindig vigyáztál.”

Lucia a képernyőt bámulta.

Évekig úgy érezte, ha akár egyetlen kötelet is elenged, Daniel leesik. Most megértette, hogy annyira megszokta, hogy mindent a kezében tart, hogy azt sem tudta, hogyan bánjon a saját életével.

Mateo észrevette az arckifejezését.

– Dániel?

-Igen.

– Azt akarod, hogy békén hagyjalak?

Ez a részlet számított neki: ő kérdezte.

Lucia megrázta a fejét, és ezt írta:

„A gyógyszereid és a kontaktlencséid a kék mappában vannak az asztalodon. Mostantól te vagy a felelős az időpontjaidért. Hétfőn jön egy költöztető a holmimért.”

Dániel azonnal válaszolt:

“Csak úgy?”

„Mire számítottál?”

– Azt hittem, ha lenyugodtál, akkor majd beszélhetünk.

Lucia hideg tisztaságot érzett.

„Nem dühből mentem el. Arra kértél, hogy hagyjam el a házunkat, hogy behozzak egy másik nőt. Ez nem veszekedés, Daniel. Ez egy búcsú.”

Kikapcsolta a képernyőt.

Amikor leszállt Guadalajarában, édesanyja, Rosa várta a repülőtéren. Szorosan megölelte, majd meglátta Mateót maga mögött, aki két bőröndöt cipelt.

– Mateo Herrera?

– Rosa asszony.

Rosa szinte komikus gyorsasággal pillantott először az egyikre, majd a másikra.

Mateo Lucia bőröndjét az autó mellett hagyta. Mielőtt elindult, ezt mondta:

-Egy hét.

-Egy hét.

Rosa megvárta, amíg a taxija elhajtott.

– Véletlenül csak összefutottál vele?

Lúcia elmosolyodott.

– Majdnem véletlenül.

Otthon, kávé és meleg tortilla mellett Lucía mindent elmesélt anélkül, hogy Danielt védte volna: a balesetet, a kórházban töltött hónapokat, az álmatlan éjszakákat, az elutasított munkákat, anyósát, aki azt ismételgette: „milyen jó, hogy Danielnek van egy felesége, aki neki szenteli magát”, és végül Fernandát.

Rosa a kelleténél nagyobb erővel tette le a csészét az asztalra.

– És még mindig kérte a gyógyszerek listáját?

-Igen.

– Az a férfi nem feleséget akart. Egy életmenedzsert akart.

Lucia lesütötte a tekintetét.

– Túl sokat engedtem meg magamnak.

–Nem az a probléma, hogy segítesz valakin, akit szeretsz. A probléma az, amikor mindenki elkezdi azt hinni, hogy a segítséged kötelesség.

Aztán Lucia mesélt Paris és Mateo vallomásáról.

Róza nem tűnt meglepettnek.

– Már tudtad – mondta Lucía.

– Gyanítottam.

– És nekem soha nem mondtad el?

–Mert ez a te életed volt. Te választottad Danielt. Nem akartam beleavatkozni csak azért, mert láttam, hogy Mateo hogyan néz rád.

Lucía hallgatott. Az anyja, aki talán mindenki másnál többet tudott, volt az egyetlen, aki úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe.

– Nem tudom, mi fog történni Mateóval.

– Ma semminek sem szabad történnie.

– Felajánlott nekem egy állást.

– El akarod fogadni?

– Nem tudom. Először egyedül akarom kipróbálni.

-Akkor próbáld meg egyedül.

Hétfőn egy költöztető cég elhozta a holmiját Monterreyben. Lucía nem utazott el; egy barátja felügyelte a folyamatot.

Délután felhívott Daniel.

– Találtam egy dobozt az okleveleiddel.

– Hadd menjen a költöztető céggel.

– Fotók is vannak.

– Az én családomé, igen. A miénk, csinálj, amit akarsz.

Csend lett.

– Fernanda szerint nagyon hidegen viselkedsz.

Lúcia lehunyta a szemét.

–Nem tudom, miért gondolja Fernanda, hogy a véleménye arról, ahogyan elmentem, lényeges.

– Nem kell így beszélned.

– Nem kellett huszonnégy órát adnod nekem, hogy eltűnjek, miután három évig gondoskodtam rólad.

Danielnek most először nem volt gyors válasza.

– Mindent tudok, amit értem tettél.