Összeszorult az állkapcsa, de visszanézett a gyerekekre.

– Rendben. Bocsánat – erőltetett magára egy újabb mosolyt. – Noah, haver, hogy megy a tanulás?

Noah udvariasan válaszolt. Lily mesélt neki a strandról. A hívás tizenkét percig tartott.

A vége felé Ryan halkan azt mondta: „Szeretlek.”

Lily automatikusan visszavágott.

Noé habozott.

Aztán azt mondta: „Jó éjszakát, apa!”

Ryan arckifejezése megváltozott. A fájdalom, a meglepetés és az ingerültség olyan gyorsan suhant át az arcán, hogy valaha talán nem is vettem észre őket.

De most láttam őket.

Miután véget ért a hívás, Noah átnyújtotta nekem a tabletet.

„Rendben volt ez így?” – kérdezte.

Leültem mellé.

„Kedves és őszinte voltál. Ez több mint rendben van.”

A tizenkét percnyi óvatoskodástól kimerülten hozzám dőlt.

Lily felmászott az ölembe.

„Apa szomorúnak tűnt.”

– Igen – mondtam.

„Szomorúvá tettük őt?”

„Nem, drágám. A felnőtteknek a felnőtt döntéseik miatt vannak érzéseik.”

Ezen elgondolkodott.

„Kaphatunk még gofrit holnap?”

Megöleltem.

„Igen. A gofri továbbra is jogilag védett.”

Noah nevetett, és a szoba hirtelen ismét ellágyult.

Két nappal később találkoztam Dr. Daniel Reynolds-szal.

Dawson mindent elintézett egy csendes irodában, ahonnan kilátás nyílt a Biscayne-öbölre. Nem a terhesgondozóban. Nem egy olyan helyen, ahol Ryan felbukkanhatott volna. Egy semleges helyen, matt üvegajtókkal és egy nyugodt hangon beszélő recepcióssal.

A gyerekeket Mateo feleségénél, Sofiánál hagytam, egy nyugdíjas óvónőnél, aki házi készítésű empanadákkal érkezett, és azonnal elnyerte Lily odaadását.

Mégis nehéz volt elszakadni tőlük.

„Visszajössz a megbeszélés után?” – kérdezte Lily.

“Mindig.”

Noah olyan pillantást vetett rám, amiből látszott, hogy megérti, mennyire fontos ez a találkozó.

– Emlékezz rá, mit mondtál – mondta. – Jobb tudni, mint tűnődni.

Megérintettem az arcát.

„Emlékszem.”

Dr. Reynolds a tárgyalóteremben várt, amikor Dawsonnal megérkeztünk.

Természetesen idősebb volt, mint anyám fényképén. A haja őszbe öltözött, és finom ráncok keretezték a szemét, de azonnal felismertem. Nem emlékezetből. Abból, ahogy állt, amikor beléptem.

Mint egy férfi, akinek olyan következménnyel kell szembenéznie, amire évek óta számított.

– Elena – mondta halkan.

Nem ültem le.

– Ismerted az anyámat?

“Igen.”

“Hogyan?”

Dawsonra nézett, majd vissza rám.

„Közel negyven évvel ezelőtt egy kórházi jótékonysági rendezvényen találkoztunk. Az édesanyád már akkor Thomas Avery felesége volt.”

A név megnyugtatott.

Tamás.

Az apám.

„Szerelmes voltál belé?” – kérdeztem.

Dr. Reynolds rövid időre lehunyta a szemét.

“Igen.”

Az őszinteség finoman szállt, de mégis lecsapott.

„Szerelmes volt beléd?”

A hangja megenyhült.

„Egy ideig. Igen.”

Aztán leültem, mert a térdeim kezdtek megbízhatatlannak érződni.

Dawson letett egy mappát az asztalra, de nem nyitotta ki.

Dr. Reynolds keresztbe fonta a kezét.

„Elena, édesanyád és Thomas egy nagyon fájdalmas időszakon mentek keresztül a születésed előtt. A házasságuk túlélte, de nem sebek nélkül. Én is részese voltam ennek a fájdalomnak, és ezért a mai napig bánom.”

„Te vagy a biológiai apám?”

A szoba elcsendesedett.

Dr. Reynolds nem válaszolt gyorsan.

Ez jobban megijesztett, mint bármilyen igen vagy nem.

– Nem tudom – mondta végül.

Mereven bámultam rá.

„Hogy lehet, hogy nem tudod?”

„Mert anyád sosem engedte, hogy teszteljek. És mert Thomas megkért, hogy soha ne foglalkozzak a kérdéssel.”

Tamás tudta.

A gondolat lassan futott át rajtam.

Apám tudta, hogy van egy kérdés.

Úgyis szeretett engem.

Váratlanul felbukkant egy emlék: Thomas bevitt a kocsiba, miután elaludtam, és azt súgta: „Enyém vagy, Ellie.” Nyolc, talán kilenc éves lehettem, elég idős ahhoz, hogy járjak, de azért vitt, mert azt mondta, a gyerekek megérdemlik, hogy néha cipeljék őket, még akkor is, amikor már nagyok.

A számhoz szorítottam a kezem.

Dr. Reynolds lenézett.

„Tamás jobb ember volt, mint én.”

– Ne – mondtam.

Felnézett.

„Ne hasonlítsd össze. Ő az apám volt.”

Dr. Reynolds bólintott, és a szeme csillogott.

„Igen. Az volt.”

Egy pillanatig senki sem szólt semmit.

Aztán Dawson kinyitotta a mappát.

„Dr. Reynolds, meg kell beszélnünk Elena és Ryan Carter termékenységi feljegyzéseit is.”

Reynolds arckifejezése megváltozott. A személyes bánatot szakmai óvatosság váltotta fel.

„Erre számítottam.”

– Ön részt vett az ügyükben?

„Tanácsadóként. Röviden.”

„Tudott Ryan Carter a meddőségi diagnózisáról?”

Dr. Reynolds felsóhajtott.

„Azt tanácsolták neki, hogy végeztessen el további vizsgálatokat. Ő ezt elutasította.”

– Nem ez a kérdés – mondtam.

Rám nézett.

„Tudta?”

Reynolds szája összeszorult.

„Tájékoztatták, hogy az előzetes eredmények súlyos férfi eredetű meddőségre utalnak. Dühös lett. Azt mondta, hogy a feljegyzések hibásak, és nem volt hajlandó a problémát olyan nyelven dokumentálni, amelyet a felesége is láthatna.”

Az egész testem kihűlt.

– Tudta?

“Igen.”

Megragadtam az asztal szélét.

„Hagyta, hogy magamat hibáztassam.”

Dr. Reynolds hangja halk volt.

„Sajnálom.”

Emlékezetemben hallottam Ryan hangját.

Talán túl stresszes vagy.

Talán lazítanod kell.

Lehet, hogy az anyaság nem megy neked természetes módon.

Ennyi éven át tudta, hogy lehetséges, hogy az övé a probléma, és rám hárította a szégyent, mert könnyebb volt számára a dühöt elviselni, mint a sebezhetőséget.

Dawson hangja hasított a csendbe.

„Módosították a nyilvántartásokat?”

Dr. Reynolds hirtelen idősebbnek látszott.

„Én nem módosítottam. De bizonyos feljegyzéseket eltávolítottak a betegeknek szóló aktából, miután Ryan panaszkodott.”

– Ki által? – kérdezte Dawson.

“Nem tudom.”