„Szerinted Thomas nem a biológiai apám volt?” – kérdeztem.

– Nem tudom – mondta Dawson. – És nem is fogok találgatni. De azt hiszem, anyád azt akarta, hogy válaszokat tudj, ha Ryan valaha is megpróbálná fegyverként használni a biológiát.

A „fegyver” szó hallatán összeszorult a mellkasom.

Ryan mindig is szerette a bizonyosságot, ha az az övé volt. Szerette a neveket az okiratokon, az aláírásokat a dokumentumokon, a családi címeket, a vérvonalat, azokat a dolgokat, amikre rámutathatott és igényt tarthatott.

De a gyerekek nem voltak igények.

Én sem voltam.

„Mit tegyek?” – kérdeztem.

„Először is, semmi egyedmagunk. Másodszor, várjuk meg a pendrive-ról szóló törvényszéki szakvéleményt. Harmadszor, azt javaslom, hogy jogi képviselőn keresztül kérjünk hivatalos találkozót Dr. Reynoldstól.”

„Nem telefonhívás?”

„Nem. Ennyi történelemmel nem.”

Az üvegen lefolyó esőt bámultam.

– És Ryan?

„Ma délután sürgősségi kérelmet nyújtott be.”

Megszorítottam a kezem a telefon körül.

„Miért?”

„Hogy megakadályozzuk, hogy elhagyd Floridát a gyerekekkel, és hogy azonnali genetikai vizsgálatot kérj.”

A szoba mintha lehűlt volna.

– Aláírta a megállapodást.

„Megtette.”

„Holt tehernek nevezte őket.”

„Megtette.”

„Otthagyta őket egy ügyvéd irodájában, és Ashley-hez rohant.”

– Így volt – ismételte meg Dawson nyugodt hangon. – És mindez számítani fog. De Elena, a családjogi bíróság körültekintően jár el, ha gyerekekről van szó. Az, hogy beadványt nyújtott be, nem jelenti azt, hogy megkapja, amit akar.

„Mi van, ha megijeszti Noét és Lilyt?”

„Pontosan ezért reagálunk stabilitással, nem pánikkal.”

Lassan lélegzettem.

Stabilitás.

A szó szinte idegennek érződött.

Évekig az életem Ryan hangulataira adott reakcióim körül forgott. Az ő ingerültsége lett az időjárás. Az ő helyesléséből a nap. A hallgatása pedig a viharjelzés. Úgy mozogtam körülötte, mint egy bútor egy keskeny folyosón.

De már nem volt a szobában.

Másnap reggel elállt az eső. A napfény fényesen és megbocsátóan áradt be a lakás padlójára. Az erkélyen túl az óceán úgy csillogott, mintha semmi szörnyűség nem történt volna még sehol a világon.

Lily vidáman és követelőző gofrival ébredt. Noah megkérdezte, hogy Avery nagymama lakását egyelőre otthonnak nevezheti-e.

– Egyelőre – mondtam, bár a szavak olyan módon ragadták meg a szívemet, amire nem számítottam.

Reggeli után elvittem őket egy kis könyvesboltba, amit anyám annyira szeretett. Egy pékség és egy virágbolt között állt, csíkos napellenzővel és kézzel írott táblákkal a kirakatokban. Bent papír, vaníliás gyertyák és kávé illata terjengett.

Lily egy egérnyomozóról szóló könyvet választott. Noah egy tengeri élőlényekről szóló kalauzt. Egy régi naplókkal teli polc előtt álltam, és a bőr borítókat megérintettem anélkül, hogy láttam volna őket.

„Az édesanyád szokta venni a kékeket.”

Megfordultam.

Egy idős nő állt a pult közelében, fehér haját gondosan a tarkójára tűzve. Halványsárga blúzt és kardigánt viselt a kinti hőség ellenére. Szeme éles, kedves és már ismerős volt abban a nyugtalanító módon, ahogyan az idegenek néha szoktak lenni, amikor a múltad darabkáit ismerik meg.

– Sajnálom – mondtam. – Ismerte az anyámat?

Mosolygott.

„Ebben a környéken mindenki ismerte Margaretet. De igen, én egy kicsit jobban ismertem, mint a legtöbben. Claire vagyok. Enyém a bolt.”

A gyerekek felé pillantottam. Noah egy sarokszékben ült és olvasott. Lily egy plüssnyulat mutatott a pénztárosnak.

„Én Elena vagyok.”

– Tudom. – Claire mosolya lassan eltűnt. – Az ő tekintetét viseled, amikor próbálsz nem sírni.

Ez majdnem sikerült.

Lenéztem a kezemben tartott naplóra.

– Gyakran járt ide?

„Minden télen. Néha hetente kétszer is. Vett egy naplót, leült az ablakhoz, és addig írt, amíg megváltozott a fény.”

Nyeltem egyet.

– Tudod, miről írt?

Claire egy pillanatig fürkészően méregetett, mintha egy ígéretet mérlegelne egy seb ellenében.

„Leveleket írt.”

„Kinek?”

„Neked, azt hiszem. Néha az apádnak is.”

„Az apám?”

Claire habozott.

– A férfi, aki felnevelte?

A gondos fogalmazástól kirázott a hideg.

„Tudtad?”

„Csak azt tudtam, hogy Margaret egy olyan bánatot hordoz magában, amelyet soha nem nevezett meg konkrétan.”

Csengő szólalt meg, amikor valaki belépett a boltba. Claire az ajtó felé pillantott, majd benyúlt a pult alá, és elővett egy kis borítékot.

„Azon tűnődtem, hogy vajon bejössz-e valaha. Évekkel ezelőtt hagyta ezt nekem. Azt mondta, ha úgy térsz vissza, mintha többet keresnél, mint könyveket, akkor adjam oda neked.”

Remegő ujjakkal fogadtam el.

Az elején, anyám kézírásával, a nevem állt.

Elena.

Nem Mrs. Carter. Nem Elena Avery Carter.

Csak Elena.

Nem ott nyitottam ki.

Néhány igazság megérdemelte a magánéletet.

A pultnál Lily feltartotta az egérnyomozós könyvét.

„Anya, elvihetjük ezt? Ő rejtélyeket old meg.”

A kezemben lévő borítékra néztem.

– Igen – mondtam halkan. – Szeretjük a rejtélyeket.

Visszaérve a lakásba, elkészítettem az ebédet, és úgy tettem, mintha nem látnám Noah-t, hogy a borítékot nézi. Megvárta, amíg Lily lement aludni, mielőtt megkérdezte volna.

„Ez a nagymamától van?”

Bólintottam.

„Ki fogod nyitni?”

“Igen.”

„Félsz?”

Leültem mellé a kanapéra.

“Egy kis.”

Ezen elgondolkodott, majd letette a tengeri élőlényekről szóló könyvét az asztalra.

„Amikor félek egy vizsga előtt, azt mondod, hogy a tudás általában jobb, mint a találgatás.”

Csendesen nevettem.

„Nagyon bölcsnek hangzom.”

– Bölcs vagy – dőlt felém. – Az esetek többségében.