„Azt hiszem, valaki figyel minket.”

Megváltozott a hangneme.

„Írd le őt.”

Megtettem.

Dawson egy pillanatig hallgatott.

„Lehet, hogy egy magánnyomozó.”

„Ryan már felvett valakit?”

„Lehetséges. Vagy az anyja tette.”

Lilyre néztem, aki a víz közelében kuporgott, hagyta, hogy a hullámok kergessék a lábujjait. Noah mellette állt, és fogta a kezét.

„Mit tegyek?”

„Maradj nyilvános helyen. Készíts fényképeket, ha tudod diszkréten. Felveszem a kapcsolatot a helyi ügyvéddel és az épület biztonsági szolgálatával. Ne avatkozz bele.”

Elhalkult a hangom.

„El tudják vinni a gyerekeket?”

– Nem – mondta Dawson határozottan. – A Ryan által aláírt felügyeleti jogról szóló rendelkezések egyértelműek. Az elsődleges fizikai felügyeleti jog a tiéd. A férfinak a látogatási joga a költözés felülvizsgálatának függvényében van, és lemondott az ideiglenes utazással kapcsolatos kifogásáról. Aláírta.

„Nem olvasta el.”

„Ez volt az ő döntése.”

Lehunytam a szemem.

Megint ott volt.

Választás.

Ryan oly sok éven át hozott döntéseket, és elvárta, hogy mindenki más viselje a következményeket.

Most először az aláírásának olyan következményei voltak, amelyeket nem tudott elcsábítani.

A strandolás után a fő előcsarnokon keresztül tértünk vissza a lakásba, ahol a portás név szerint üdvözölt minket. Addigra Dawson már telefonált. Egy biztonsági őr kísért minket a lifthez anélkül, hogy idegessé tette volna a gyerekeket.

Délután, míg Lily szunyókált, Noah pedig az erkélyen olvasott, végre kinyitottam a gyermekfelügyeleti mappát.

Ryan többbe is beleegyezett, mint gondoltam volna.

Elsődleges felügyeleti jog nekem.

Döntéshozatali jogkör az oktatás és a rutinszerű orvosi ellátás terén.

Ideiglenes áthelyezés legfeljebb kilencven napra engedélyezett.

A gyermektartásdíjat a bejelentett jövedelme alapján számították ki, amelyet felül kell vizsgálni, ha rejtett vagyonra derül fény.

Egy olyan záradék, amely előírja mindkét szülő számára, hogy tartózkodjon a másik becsmérlésétől a gyermekek előtt.

Kétszer is elolvastam.

Aztán csendben felnevettem.

Nem azért, mert vicces volt.

Mert Ryan lemondott a jogról, hogy ellenem mérgezzen meg őket, miközben rohant ki egy másik nő terhességét ünnepelni.

A laptopom pittyegett egy bejövő videohívás jelzése miatt.

Dawson.

Válaszoltam.

Az arca megjelent a képernyőn, ráncokkal a koncentrációtól.

„Elena, Ashley ügyvédjét külön vonalon beszéltem. Hajlandó eskü alatt tett vallomást tenni Ryan neki tett nyilatkozatairól és a penthouse lakás megvásárlásáról.”

Egyenesebben ültem.

„Miért tenne ilyet?”

„Mert Ryan most csalással vádolja. Azzal fenyegetőzik, hogy megvonja tőle a pénzügyi támogatást, hacsak be nem bizonyítja, hogy a baba az övé.”

A fényképre gondoltam. Ashley keze a hasán. A mosolya ragyogó, de a széleinél bizonytalan.

Hónapokig gyűlöltem őt.

Könnyebb volt, amikor csak a szerető volt.

Nehezebb volt, amikor egy újabb olyan emberré vált, akinek Ryan hazudott.

– Nem akarok vele beszélni – mondtam.

„Nem kérem. De a vallomása segíthet megállapítani a megtévesztés és a vagyoneltitkolás mintázatát.”

„Mit akar tőlem?”

„Semmi közvetesen.”

Tanulmányoztam az arckifejezését.

„Dawson.”

Hátradőlt.

„Tudni akarja, hogy Ryan valaha is őszinte volt-e veled a termékenységi előzményeivel kapcsolatban.”

A folyosó felé néztem, ahol a gyerekeim aludtak és olvastak, mit sem sejtve arról, hogy a felnőttek telefonkonferenciákon keresztül boncolgatják létezésük körülményeit.

– Nem – mondtam. – Nem volt hajlandó tesztelni magát. Engem hibáztatott.

Dawson állkapcsa kissé megfeszült.

– Akkor az hasznos.

Hasznos.

Milyen tiszta szó valamire, ami éveket ürített ki az életemből.

„Mikor jön meg újra az apasági teszt?” – kérdeztem.

„Lehetséges, hogy holnap, ha felgyorsítják.”

Bólintottam.

– És ha a baba az övé?

„Akkor Ryannek el kell döntenie, hogy apa akar-e lenni, vagy csak örököst akar.”

A mondat sokáig megmaradt bennem a hívás vége után.

Azon az estén Noah megkérdezte, hogy felhívhatná-e a barátját az iskolából. Lily megkérdezte, hogy küldhetne-e hangüzenetet a tanárának. Mindkettőre igent mondtam.

Aztán, miután lefeküdtek, leültem a nappali padlójára egy régi fotóalbummal anyám könyvespolcáról.

Voltak képek rólam gyerekkoromban Miamiban. Hiányzó metszőfogakkal. Sárga fürdőruhában. Ahogy anyám vállának dőlve alszom.

A hátulján egy fénykép volt, aminek a létezéséről már el is feledkeztem.

Anyám, aki fiatalabb volt nálam, egy férfi mellett állt, aki nem az apám volt.

Valami jótékonysági rendezvényen voltak. A nő sötétkék ruhát viselt. A férfi fehér szmokingot. Arca kissé felé fordult, és tekintete félreérthetetlenül gyengéd volt.

A hátulján, anyám kézírásával, egy név állt.

Dániel R.

Sokáig bámultam rá.

Dániel R.

Dr. Daniel Reynolds?

Nem.

Ez abszurd volt.

A Reynolds név nem volt ritka.

A véletlen mégis összeszorította a szívemet.

Lefényképeztem a fotót, és elküldtem Dawsonnak.

Tudja, hogy Dr. Reynoldsnak van-e bármilyen kapcsolata az anyámmal?

Nem válaszolt azonnal.

Amíg vártam, újra átnéztem az albumot, de nem találtam más fotót a férfiról. Csak ez az egy kép. Az az egy pillantás. Az az egy kezdőbetű.

23:18-kor Dawson válaszolt.

Hívj fel.

Megtettem.

Halkan válaszolt.

„Elena, hol találtad ezt a képet?”

„Anyám albumában. Miért?”

„Dr. Daniel Reynolds egyike volt azoknak az orvosoknak, akiket évekkel ezelőtt Ryannel együtt használtatok a meddőségi klinikán.”

A szoba mintha összeszűkült volna.

“Mi?”

„Nem ő volt a háziorvosod, de a neve szerepel a Dawson & Meyer által a felfedezés során megszerzett archivált dokumentumokban. Akkoriban számos összetett meddőségi ügyben konzultált.”

Lassan felálltam.

„Azt akarod mondani, hogy ugyanaz az orvos, aki ma Ryannel beszélt, részt vett Noah fogantatásában?”