Egy primitív, erőszakos üvöltés tört fel a torkomban. A monitor felé vetettem magam, készen arra, hogy darabokra zúzzam, de Tony teljes súlyával rám vetette magát, és a karjaimat szorította.

„Richard, állj meg!” – sziszegte. „Ha ezt elpusztítod, az egyetlen eszközödet is tönkreteszed! Ha most azonnal sikítva mész haza, kihívja a rendőrséget. Azt mondja az orvosoknak, hogy a méregtől hallucinálsz. Bezárnak egy kórterembe, és ő győzni fog.”

Igaza volt. Agyam hideg, logikus része – az a részem, amely a semmiből épített fel egy ingatlanbirodalmat – újra fókuszba került.

Remegő lélegzetet vettem, és megigazítottam a kabátomat. „Fel tudnád ezt tenni egy titkosított meghajtóra?”

– Már kész – mondta Tony, miközben egy fekete pendrive-ot csúsztatott a tenyerembe.

Kimentem a pincéből, és sokáig ültem az autómban. Felhívtam az ügyvédemet, Ms. Sterlinget – nem rokon, csak a legkegyetlenebb pereskedő, akit ismertem.

„Nyiss egy új, szigorúan titkos aktát” – utasítottam, miközben üres tekintettel bámultam a sikátor téglafalát. „Fagyassz le mindent, ami a tengerentúlon történik. Készülj fel az ingatlanok lezárására és a bizalmi hozzáférés felfüggesztésére. És keress nekem egy magántoxikológust. Diszkrét digoxin-tesztre van szükségem.”

– Értem, Richard – felelte a nő egy szempillantás alatt. – Mi a mi idővonalunk?

– Rövid – rekedtem. – Haza kell mennem, és mérget kell innom.

A helyzetem igazi borzalma nem az étterem alagsorában fogott el. Akkor este döbbent rám, amikor a sötétben fekve hallgattam a mellettem alvó nő ritmikus légzését.

Levendulás éjszakai krémjének illata, egy illat, ami valaha a vigaszt és az otthont jelentette, most felfordult a gyomromban. Mereven feküdtem, a mennyezetet bámultam, és nagyon is tudatában voltam, milyen közel van a keze a nyakamhoz. Egy hóhérral feküdtem egy ágyban, aki jó éjszakát puszilt.

A következő hét nap egy lélektani thrillerré változott, saját birtokom falai között. Minden interakcióm egy kötéltánc volt egy tátongó mélység felett. Tökéletesen kellett eljátszanom a halványuló pátriárka szerepét.

A reggelek voltak a legnehezebbek.

„Tessék, szerelmem!” – gügyögte Eleanor, miközben a sűrű, zöldgyömbéres turmixot a dolgozószobám mahagóni íróasztalára tette. „Idd meg mind. Szükséged van az erődre.”

„Köszönöm, El” – mosolyogtam, és igyekeztem nem remegő kezet venni magamnak, miközben elvettem a hideg poharat.

Megvártam, amíg meghallottam a cipője kopogását a folyosón. A folyadék keserű ízű volt a gyömbér csípése alatt – egy kémiai szennyeződés, amit hetekig vakon figyelmen kívül hagytam. Nem önthettem csak úgy a mosogatóba; ellenőrizte a csöveket, a szemetet, mindent. Aprólékosan aprólékosan ügyelt rá.

Ehelyett a dolgozószobám sarkában álló hatalmas, cserepes Meyer citromfához fordultam – ajándékba kaptam tőle az évfordulónkra. Minden reggel csendben a földbe öntöttem a halálos zöld iszapot, és elástam a díszes moha alá. Aztán letöröltem a pohár peremét, és egy apró kortyot hagytam az alján, éppen annyit, hogy hitelesnek tűnjön.

A negyedik napra a citromfa levelei elkezdtek göndörödni. A hatodik napra pedig beteges, nekrotikus sárgára színeződtek. A méreg olyan erős volt, hogy egy két méteres növényt is elpusztított.

Eleanor undorító örömmel vette észre a „hanyatlásomat”. Apró változtatásokat kezdett bevezetni az életünkben. Láttam, ahogy a dolgozószobámban méregeti a falfelületet, valószínűleg azt tervezte, hogy milyen műalkotást fog felakasztani, ha már nem lesz íróasztalom. Hallottam, ahogy telefonon beszél a country clubbal, és a korábbi tagságok átruházhatóságáról érdeklődik „hirtelen halál esetén”.

De nem tétlenkedtem. Míg ő a temetésemet tervezte, én az ő vesztét tervezgettem.

Égőtelefonokon és üres parkolóházakban tartott késő esti megbeszéléseken Ms. Sterling áthatolhatatlan erődítménnyé tette a birodalmamat. A toxikológus megerősítette a halálos digoxinszint jelenlétét a termoszban kicsempészett maradványokban. Titokban benyújtottam a DNS-emet és a hajkefémből vett hajmintát – valamint Marcus tiszteletestől vett mintát, amelyet egy eldobott kávéscsészéből vettek ki a szerdai látogatása után – egy magánlaboratóriumnak.

A legnehezebb az volt, hogy bolondot játszottam, amikor a fiam, Preston meglátogatott. Velem szemben ült, és az új startup ötleteiről beszélt, teljesen mit sem sejtve – vagy legalábbis én így gondoltam – annak a férfinak a közelgő kivégzéséről, aki felnevelte. A szemébe néztem, a saját tükörképemet keresve, de nem találtam mást, csak Marcus Thorne arrogáns homlokát.

A hetedik napon a nyomás elviselhetetlenné vált. Nem tudtam aludni, fogytam az étel miatti paranoiámtól, és a sarokban lévő citromfa teljesen elszáradt. Tudtam, hogy hamarosan észreveszi a növényt. Kényszerítenem kellett a kezét, mielőtt megváltoztatja a módszertanát.

Pontosan meg kellett adnom neki, amit akart. Meg kellett halnom.

Egy esős kedd délután történt. Eleanorral a tágas nappaliban voltunk. Ő egy regényt olvasott a kandalló mellett; én a bőrfotelemben ültem, és állítólag a fűszeres turmixomat kortyolgattam.

Kicsúsztattam az ujjaim közül a poharat. Szilánkokra tört a perzsa szőnyegen, zöld folyadékot fröcskölve mindenfelé.

Élesen felnyögtem, a mellkasomhoz kaptam, és előrevetettem magam. Keményen a padlóra zuhantam, ügyelve arra, hogy a vállam viselje az ütés erejét. Elfojtottan felnyögtem, és teljesen elernyedtem, üres tekintettel bámulva a szőnyeg bonyolult mintáit.

Eleanor nem sikított. Nem ejtette el a könyvét pánikba esve.

Hallottam a lapok halk susogását. Lassan közeledtek a léptei. Megállt fölöttem, árnyéka az arcomra vetült.

– Richard? – kérdezte társalgási hangon, mintha azt kérdezné, kérek-e még teát.