Letettem a számlát a pódiumra, hátat fordítottam zokogó feleségemnek, áruló fiamnak, a csaló menyasszonynak és a tönkrement papnak. Lesétáltam a lépcsőn, és végigmentem a középső folyosón. A tömeg úgy kettévált előttem, mint a Vörös-tenger, arcukon áhítat és rettegés keveréke tükröződött.
Kiléptem a St. Regis Hotelből a hűvös, ropogós chicagói éjszakába. A parkolófiú hozta az autómat, de én integettem neki, hogy menjen. Gyalog akartam menni.
Mögöttem megszólaltak a szirénák, közeledve a szállodához, hogy Marcus Thorne-t, majd végül Eleanort is begyűjtsék, miután Ms. Sterling hivatalosan is vádat emelt a gyilkossági kísérlettel kapcsolatban.
Mindent elvesztettem azon az éjszakán. Elvesztettem egy feleséget, akit dédelgettem, egy fiút, akit imádtam, egy legjobb barátot, akiben megbíztam, és egy élettörténetet, amiben negyven éven át büszkén hittem. Öregember voltam, egyedül sétáltam a Michigan Avenue-n, semmi mással, csak a ruháimmal és egy céggel, amit most a semmiből kellett újjáépítenem.
De ahogy felnéztem a magas felhőkarcolókra, és éreztem az arcomon a hideg szelet, furcsa érzés öntött el. A mellkasom nem fájt. Az elmém élesnek tűnt. A méreg hosszan tartó hatásai kezdtek elmúlni, de ami még fontosabb, a negyvenéves hazugság fojtogató súlya lehullott rólam.
Évtizedek óta először lélegeztem tiszta levegőt. Megtudtam az igazságot.
És ahogy az életem hátralévő részébe léptem, kétségtelenül tudtam, hogy az igazság megéri az árát.
