Mögöttem villódzott a hatalmas, tíz méteres LED-képernyő – amelyen eddig a monogramunk volt látható.

A képernyő életre kelt, a sötét báltermet megvilágítva a The Gilded Oak alagsorából sugárzott rideg, jellegtelen felvételekkel. A hang tiszta volt, a koncertminőségű hangszórók erősítették fel.

Ott volt Eleanor, nagy felbontásban, amint pezsgőt töltött.

– Chicago legbutább emberének – visszhangzott Harper gúnyos hangja a kristálycsillárok fényein.

– Richardnak – Eleanor nevetése végigdübörgött a termen. – A lúdnak, amelyik az aranytojásokat tojja.

Egy hatalmas sikítás söpört végig a tömegen. Láttam, hogy a második sorban egy szenátor elejti a pezsgőspoharát. Az darabokra tört, de senki sem vette le a tekintetét a képernyőről.

Eleanor a pódium felé vetette magát. „Richard! Kapcsold ki! Feltörték a képernyőt!”

Mozdulatlanul léptem elé. „Ülj le, Eleanor. A prezentációnak még nincs vége.”

A videó folytatódott. A tömeg rémülten nézte, ahogy a feleségem és a menyem a vagyonom eladását, az adósságok eltitkolását és a színlelt terhességről beszélgettek.

Aztán a halálos lövés.

– Digoxint tömtem a reggeli gyömbéres turmixaiba – Eleanor hangja betöltötte a hatalmas szobát, hidegen és klinikailag. – Egy nap, nagyon hamar, egyszerűen elalszik a karosszékében, és nem ébred fel. Akkor mi irányítjuk az igazgatótanácsot. Minden a miénk lesz.

Káosz tört ki. Az emberek kiabáltak. Az igazgatótanács tagjai döbbenten álltak fel. Eleanor arca eltorzult a rémülettől. Hátratántorodott, és a torkát fogta, mintha nem kapna levegőt.

„Ez illegális!” – sikította Harper az első sorból, és rám mutatott. „Nem vehetsz fel minket!”

– Vicces, hogy felvételekről beszélsz, Harper – mondtam nyugodtan a mikrofonba.

A képernyő elsötétült, és egy hangfájl kezdett lejátszani. A kávézó volt az.

„Add át nekem még ma az orvosi meghatalmazást, vagy a sajtóhoz fordulok” – sziszegte Harper felvett hangja. „Megmondom nekik, hogy helytelenül viselkedtél velem… Nem érdekel a neved, öregfiú. Engem a pénz érdekel. Írd alá.”

Harper visszaesett a székébe, és eltakarta az arcát, miközben a körülötte álló nők undorodva hátráltak.

Preston felrohant a lépcsőn a színpadra, könnyek patakzottak az arcán. „Apa! Apa, kérlek! Nem tudtam! Esküszöm az istenre, hogy nem tudtam sem a méregről, sem a fenyegetésekről!”

– Tudom, hogy nem tetted, Preston – mondtam halkan, miközben a mikrofon minden szót felvett. – De azt is tudom, mit tettél, amikor a szőnyegen feküdtem, és halált színleltem. Tudom, hogy ránéztél az ügyvédem csörgő telefonjára, és úgy döntöttél, kikapcsolod, hogy csendben meghalhassak.

Preston megdermedt, az arca elkomorult. „Én… én pánikba estem. A fiad vagyok! Nem teheted ezt a fiaddal!”

– Ezzel elérkeztem az utolsó diához – mondtam, és a hangom acélossá vált.

A képernyő ismét felvillant. Ezúttal nem videó volt, hanem hivatalos dokumentumok sorozata.

„DNS-eredmények. Richard Sterling és Preston Sterling. Az apaság valószínűsége: nulla százalék.”

A szobában teljes csend volt. Hallani lehetett egy tű leesését is.

Preston lassan megfordult, és az anyjára nézett. Eleanor most hisztérikusan sírt, sminkje csúnya fekete csíkokban folyt le az arcán.

– De ha nem vagyok az övé… – dadogta Preston.

„Olvasd el a következő sort, fiú!” – parancsoltam.

„Preston Sterling és Marcus Thorne tiszteletes. Az apaság valószínűsége: 99,9 százalék.”

A teremben minden fej Marcus felé fordult. A szent ember úgy nézett ki, mintha villám csapott volna bele. Egy szék támlájába kapaszkodott, arca szürke volt, szája hangtalanul nyílott és csukódott.

– Marcus – fordultam hozzá közvetlenül, hangomban teljes megvetéssel csengett a mélységes megvetés. – Negyven évvel ezelőtt megbocsáthattam volna egy pillanatnyi gyengeséget. De amit a cégemmel tettél, azt nem tudom megbocsátani. A következő diát kérem.

Bankszámlakivonatok árasztották el a képernyőt. Nyilak követték nyomon a pénzáramlást az egyház jótékonysági alapjából közvetlenül a Preston nevében működő külföldi szerencsejáték-szindikátusokhoz.

– Négymillió dollár, amit a hajléktalanoknak szántak, a fattyú fiad fogadóirodáinak kifizetésére használtam – jelentettem be. – Az FBI már megkapta a szerkesztetlen fájlokat, Marcus. A rendőrség a hallban vár.

Marcus ott helyben, a bálteremben térdre rogyott, arcát a kezébe temette, gyülekezete dühös pillantásaitól körülvéve.

Preston most zokogott, és felém nyúlt. „Apa, kérlek! Nem számít, kinek a vére van! Te neveltél fel! Még mindig a fiad vagyok!”

Ránéztem a férfira, akit évtizedekig szerettem. Emlékeztem, hogy megtanítottam borotválkozni. Emlékeztem a diplomaosztójára. És arra is emlékeztem, hogy a fiókba dobta az életmentőövemet.

– A fiú megvédi az apját – mondtam, és a hangom véglegesnek tűnt. – Nem csekkért írja alá a halálos ítéletét.

Visszafordultam a mikrofonhoz, és a megdöbbent, lélegzetvisszafojtva hallgatott tömeget.

„Megígértem neked a hatalomátadást ma este. És én mindig betartom az ígéreteimet.”

Benyúltam a mellzsebembe, és előhúztam egy hitelesített bankcsekk. Feltartottam, hogy a szoba hátsó részében lévő kamerák ráközelíthessenek.

„Ez a csekk huszonötmillió dollárt jelent. Minden egyes likvid eszközömet leemelték a befagyasztott számlákról és a feloszlatott vagyonkezelői alapokból. Ma reggelre átírták a végrendeletemet, és a vagyonomat visszavonhatatlanul átruházták.”

Egy futólagos, kétségbeesett pillanatra Eleanor felnézett, könnyes szemében csalóka remény csillant.

„Teljesen a Westside Gyermekalapítványnak adományozom” – jelentettem ki. „Mert ők az egyetlen gyerekek ebben a városban, akik valóban értik az apa szerepét.”

Senki sem szólt semmit. Senki sem tapsolt. A pusztítás mértéke túl nagy volt.