Nem pislogtam. A szőnyegben lógó laza, piros szálra koncentráltam, és egy évtizedek óta nem használt meditációs technikát alkalmaztam, hogy észrevehetetlen ritmusra lassítsam a légzésemet.
Dizájnercipője kemény orrával megbökte a bordáimat. Fájt, de én továbbra is holt súly maradtam.
– Ébredj fel, öreg! – suttogta. Hangjában méreg csengett.
Amikor nem mozdultam, felsóhajtott. Hallottam a táskája zizegését. Egy pillanattal később valami hideget és keményet éreztem az orrom alatt. Ezüst sminktükörével ellenőrizte, hogy páralecsapódás-e a leheletemből. Visszatartottam a levegőt a tüdőmben, amíg égni nem kezdett, és csak a leghalványabb, legfelületesebb füstfoszlányokat engedtem ki.
Látszólag meggyőződve arról, hogy katasztrofális állapotban vagyok, letérdelt mellém. Éreztem, ahogy manikűrözött körmei a bal kezemhez súrolódnak. Megragadta az arany jegygyűrűmet – azt a gyűrűt, amit negyven évvel ezelőtt húzott az ujjamra –, és hevesen csavargatni kezdte.
„Jobb, ha ezt most leveszem” – motyogta magában, miközben az ujjpercemen lévő aranyat rántotta, és felszakította a bőrt. „Az ujjak mindig megdagadnak, amikor megáll a szív.”
Felállt és tárcsázta a telefonját.
– Harper? Kész – mondta Eleanor simán. – A földön van. Hozd elő a kék mappát a széfből. Szükségünk van az orvosi meghatalmazásra és az újraélesztés tilalmára vonatkozó utasításra, mielőtt bárki kihívná a mentőket.
Tizenöt perccel később kivágódott a bejárati ajtó. Nehéz léptek özönlöttek be a szobába.
„Apa!” – kiáltotta Preston, és térdre rogyott mellettem. A kezeivel megragadta a vállamat, és megrázott. „Jaj, istenem! Anya, mi történt? Hívd a 911-et!”
Egy pillanat töredékéig melegség öntötte el a mellkasomat. Rémült volt. Törődött vele. A vér nem számított; ő volt a fiam, akit felneveltem, és szeretett engem.
De mielőtt Preston előhúzhatta volna a telefonját, Harper hangja hasított be a szobába. „Ne nyúlj ahhoz a telefonhoz, Preston. Tedd le!”
Preston megdermedt. „Miről beszélsz? Szívrohama van!”
– Állítólag szívrohama van – javította ki Eleanor hidegen, miközben a látóterébe lépett. – Tavaly aláírt egy DNR-t, drágám. Tiszteletben kell tartanunk a kívánságait.
Életemben nem írtam alá DNR-t.
Preston az anyjáról a feleségére nézett, aki nyugodtan rendezgette a jogi dokumentumokat az asztalon. A felismerés kiült az arcára. Lenézett rám, tágra nyílt szemekkel.
Hirtelen hangosan csörögni kezdett a mellzsebemben pihenő mobiltelefonom. A hívóazonosító egyértelműen kimutatta, hogy Ms. Sterling az.
– Ki az? – csattant fel Harper.
Preston benyúlt a zsebembe, és előhúzta a csörgő telefont. A képernyőt bámulta. Az élettelen arcomra nézett. Ránézett a döbbenetes adóssághalomra, amit Harper felhalmozott. Ránézett a körülötte lévő több millió dolláros birtokra.
Választhatott. Megmenteni azt az embert, aki letörölte a könnyeit, megtanította biciklizni és birodalmat épített neki, vagy megszerezni a zsákmányt.
Preston hüvelykujja megmozdult. Megnyomta a bekapcsológombot, elutasította a hívást, és teljesen kikapcsolta a telefont. Aztán felállt, odament az antik kredenchez, és bedobta a telefonomat a legalsó fiókba.
– Rendben – suttogta Preston remegő, de határozott hangon. – Várunk.
Valami eltört bennem, erőszakosan és visszavonhatatlanul. A fiú iránt érzett szerelmem elpárolgott, és nem maradt utána más, csak hideg, megkeményedett hamu. Nem csupán egy hazug anya áldozata volt. Aktív résztvevője volt a meggyilkolásomnak.
Körülöttem álltak, mint egy hátborzongató virrasztás, és egyeztették a rendőrségnek szóló történeteiket. Harper kinyitotta a mappát, és egy sorra mutatott. „Preston, ide kell dátumozni az aláírását. Használd a kék tollat.”
Megvártam, amíg leveszi a toll kupakját.
Aztán vettem egy hatalmas, ziháló levegőt, hevesen köhögtem, és a hátamra fordultam.
Fülsiketítő csend telepedett a szobára. Három ember hangja volt, akik rájöttek, hogy a pokolban állnak.
Pislogtam, és felnéztem a rémült arcukra. Hagytam, hogy a tekintetem kissé elhomályosuljon, a dezorientált túlélőt játszva.
„Mi… mi történt?” – rekedten kaptam a mellkasomra.
Eleanor tért magához először, bár az arca krétaszínű volt. A padlóra vetette magát, és átkarolta a nyakamat. „Ó, hála Istennek! Richard! Összeestél! Épp… épp mentőt akartunk hívni!”
– Persze, hogy élek – morogtam, miközben gyengén ellöktem magamtól, és próbáltam felülni. – Több kell egy szédülésnél, hogy a földbe dőljek. Bár úgy érzem, mintha elütött volna egy teherautó.
Hagytam, hogy felsegítsenek a kanapéra, és néztem, ahogy kétségbeesetten egymásra néznek. Azt hitték, kudarcot vallottak, de nem tudták, hogy én tudom.
„Ez az ijesztő pillanat…” – lihegtem, miközben körülnéztem rajtuk. „Rájöttem valamire. Az élet törékeny. Túl törékeny.”
– Apa, pihenned kellene – dadogta Preston, és látszott rajta, hogy rosszul van a gyomra.
– Nem – emeltem fel a kezem. – Nincs több pihenés. Jövő héten lesz a 40. házassági évfordulónk. Meglepetésnek szántam, de… kibéreltem a St. Regis nagy báltermét. Elindítom a Sterling Családi Alapítványt. – Egyenesen Eleanor pánikba esett szemébe néztem. – Azt akarom, hogy mindenki jelen legyen. Az igazgatótanács, a politikusok, a barátaink. És persze Marcus lelkész. Azt akarom, hogy mindenki jelen legyen, amikor hivatalosan lemondok, és átadom a hatalmat a következő generációnak.
Mosolyogtam. Egy gyenge, fáradt, öregember mosolya.
„Azt akarom, hogy mindenki pontosan azt kapja, amit megérdemel.”
Kifújták a levegőt. Visszamosolyogtak. A bolondok azt hitték, győztek.
A gálát megelőző hét a megtévesztés mesterkurzusa volt. Tökéletesen játszottam a törékeny, engedelmes férjet. Hagytam, hogy Eleanor karoljon, és vezessen. Vacsora közben Preston beszélt helyettem. Hagytam, hogy elhiggyék velük, ők az utolsó fejezetem építőmesterei.
