Lassan megrázta a fejét.

– Én ezt nem akarom.

Az, hogy valami mást akarsz, nem változtat azon, hogyan kezdődött.

Rafael nem vitatkozott.

Most először látta, hogy a meghallgatás erőfeszítést igényelhet egy olyan személytől, akinek hatalma van.

Hetekkel később nyitott hintóval indultak el. Catherine úgy döntött, hogy újra sétálni akar a parkban.

Egy hölgy állt meg az autójával az övék mellett.

– Hercegnő, azt mondják, szörnyen leesett.

Katalina a tekintetét állta.

„Nem esés volt. Megtámadtak. Az üggyel foglalkozunk, és nem szándékozom belőle reklámfogást csinálni.”

A nő zavart bocsánatkéréssel félreállt.

Rafael megvárta, míg kettesben maradnak.

– Vissza akarsz jönni?

– Nem. Be akarom fejezni a sétát.

És be is fejezték.

A Valcárcel elleni per hónapokig húzódott. Az eseményekről alkotott beszámolójában, a kertész vallomásában és korábbi nyomásgyakorlási taktikáinak bizonyítékaiban rejlő ellentmondások fokozatosan lerombolták azt a képet, amelyet megpróbált fenntartani.

Emellett a hitelezőinek is el kellett számolnia. Rafael felhagyott azokkal a vállalkozásokkal, amelyeket korábban kényelmi okokból tolerált. A többi partner felülvizsgálta a saját biztosítékait.

Valcárcel elvesztette a házát, amikor nem tudta teljesíteni a lejárt kötelezettségeit, és nem kapott meghívókat azoktól, akik olyan könnyen védték a becsületét.

Catalina nem ünnepelt minden hírt. A legnagyobb megkönnyebbülést az jelentette számára, hogy nem kell minden ajtóban összefutnia vele.

Amikor már utazni tudtak, elkísérte Rafaelt északra.

Valdenorte rezidenciája egy gyárak völgyére nézett. A levegőben szénillat terjengett, és vonatok haladtak el a téglaépületek között.

Rafael figyelte, ahogy leszáll a vonatkocsiról.

– A ház messze van a kéményektől. Egyenesen odamehetünk.

– Tudni akarom, hol dolgozik. Biztonságos helyről, mielőtt megtiltja, hogy a sütő közelébe menjek.

Mosolygott.

Egy vezetővel körbejárták a létesítményeket. Catalina kérdéseket tett fel a munkarendről, a balesetekről és a munkások családjairól.

Nem tett úgy, mintha értene egy öntödéhez azzal, hogy a gépeit nézi.

Kérte, hogy felolvashassa a jelentéseket.

A feljegyzésekben ismétlődő kiadásokat és az özvegyeknek ígért segélyek késedelmét találta. Rafael magához hívatta a felelősöket, és megengedte neki, hogy elmagyarázza, mit tapasztalt.

– Ezek nevek – mondta Catalina. – Nem csupán kiemelkedő személyiségek.

Idővel részt vett a segélyezésben és a vállalat által támogatott kisiskolában is. Tanároktól, vezetőktől és nőktől tanult, akik jobban ismerték a völgyet, mint ő.

A ház is megváltozott: nyitott függönyök, egy használt könyvtár, és vacsorák, ahol vitatkozhattak anélkül, hogy arra gondoltak volna, hogy a különbség a vonzalom végét jelzi.

Még mindig voltak olyan éjszakák, amikor Catalina riadtan ébredt. Rafael megtanulta megkérdezni tőle, hogy társaságra vágyik-e, ahelyett, hogy feltételezte volna, tudja, hogyan nyugtathatja meg.

Egyik délután ismét olyan felszabadultan nevetett, hogy saját hangján is meglepődött.

Az íróasztal mögül ránézett.

-Mi történik?

– Semmi – felelte mosolyogva. – Ez az, ami rendkívüli.

A tél elején Rafael átnyújtott neki egy mappát.

Tárgyalások és vásárlások révén visszaszerezte Catalina családjának tulajdonát képező vagyont. Ügyvédei külön vagyont hoztak létre, amelynek kezelését és jövedelmét a lánynak szánták.

Katalin szó nélkül olvasott.

„Nem kell az én üzletemre támaszkodnia” – magyarázta. „Független tanácsot kérhet, mielőtt bármilyen dokumentumot elfogadna. Nem kell ma döntenie.”

Otthagyta a mappát az asztalon.

– Miért pont most?

Rafael leült vele szemben.

– Mert igazad volt. Az, hogy tudtam, nem akartam megvásárolni az engedelmességedet, nem adott neked valódi alternatívát.

Remegő hangon folytatta.

„Lakolhatsz ott, ha úgy tetszik. Megbeszéljük, hogyan. Nem fogom apád adósságát felhasználni arra, hogy nyomást gyakoroljak rád, hogy maradj.”

Catalina a lapokra pillantott. Annyiszor képzelte már el, hogy visszatér abba a házba, hogy most nehezen tudta elhinni, hogy ezt engedély nélkül megteheti.

Aztán ránézett.

Félsz, hogy elmegyek?

-Sok.

– És mégis ezt nyújtja nekem.

–Azt akarom, hogy a félelmen kívül más oka is legyen a maradásra.

Catalina közelebb húzta a széket, és megfogta a kezét.

– Megtartom a dokumentumokat.

Rafael bólintott, bár az arca elvesztette a színét.

– De ma este itt maradok. És holnap veled akarok reggelizni. Utána vissza akarok térni az iskolai projekthez és a matekfeladataid megbeszéléséhez.

Rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Kevesen vannak.

– Ezért kell gondoskodnunk azokról, akik megmaradtak.

Katalin megsimogatta az arcát.

–Szeretlek, Rafael. Nem azért, mert minden nehézségemet elvetted tőlem. Mert veled lehetek anélkül, hogy belemerülnék a döntéseidbe.

Lehunyta a szemét a keze alatt.

Hónapokkal később együtt látogatták meg a régi ingatlant. Catalina úgy döntött, hogy felújítja annak egy részét, hogy ideiglenes szállást biztosítson azoknak a nőknek, akiknek szakmát kellett tanulniuk. A kezdeményezés lassan növekedett, a helyiek segítségével.

Az első reggelen egyedül bolyongott az ebédlőben, ahol az apja felidézte a veszteségeit. Talált egy régi nyomot a fán, és rátette az ujjait.

Rafael a küszöbön várt.

– Mindent meg akarsz változtatni?

Katalin kinyitott egy ablakot.

– Néhány dolog. Mások még hasznosak lehetnek.

Aznap délután megérkeztek az első asztalok a varróműhelyhez. Segített felállítani őket, és hallgatta, ahogy a nők arról beszélgettek, hol lenne a legjobb a világítás.

Ahogy lement a nap, rájött, hogy órák óta nem emlékezett apja sikolyaira. A ház nem felejtette el a történetét. Egyszerűen csak egy újat kezdett, és ezúttal Catalina eldönthette, mi történjen odabent.

Az irodában őrizte az okiratot és az első javított költségvetésének egy példányát.