Az elmém elutasította.

Aztán elfogadta.

Aztán megint elutasította.

– Nem – suttogtam.

Kenneth csendes együttérzéssel nézett rám. „Sajnálom.”

Melindához fordultam.

Most már sírt, hangtalanul, könnyek folytak le az arcán, miközben a padlót bámulta.

– Mondd, hogy nem igaz – mondtam.

Nem válaszolt.

Ez egy válasz volt.

Connor felállt. „Ez abszurd. Megpróbálod elvenni a gyerekemet, mert nem lehetsz nálad.”

A kegyetlenség ismerős volt.

De ezúttal nem ugyanúgy vágott.

Mert pánikot hallottam mögötte.

Kenneth is felállt. – Foglaljon helyet, Mr. Fleming.

„Nekem nem parancsolsz.”

– Nem – mondta Kenneth. – De elmondhatom, hogy ha elhagyja ezt a szobát, a bírósági iratok nem tűnnek el.

Connor megdermedt.

„Bírósági beadványok?” – ismételte meg.

Kenneth megkocogtatta a mappát. „Sürgősségi kérelem. Megőrzési kérelem. Értesítés a klinikahálózatnak. Genetikai vizsgálat iránti kérelem. Ideiglenes végzés iránti kérelem, amely megakadályozza a gyermek államból való eltávolítását, amíg a származási és beleegyezési kérdéseket nem rendezik.”

Melinda egy halk hangot hallatott.

Connor felé fordult. – Tudtál erről?

Gyorsan megrázta a fejét, de nem elég meggyőzően.

– Melinda – mondtam.

Akkor rám nézett.

Egy év után először láttam azt a lányt, akivel az egyetemen találkoztam. Azt, aki régen kávésbögréből evett gabonapelyhet a lakásomban, mert túl szegények voltunk az igazi tálakhoz. Azt, aki fogta a kezem, amikor anyám meghalt. Azt, aki ismerte minden egyes titkos álmomat, amit elég ostoba voltam ahhoz, hogy hangosan kimondjam.

– Először nem tudtam – suttogta.

Connor arca megkeményedett. – Hagyd abba a beszédet!

De nem állt meg.

Talán túl fáradt volt.

Talán Kenneth mappája megtette azt, amit a bűntudat nem tudott.

Talán az, hogy látott engem a laboratóriumi köpenyemben, a saját folyosómon, még mindig állva, eszébe juttatta, hogy nem csak egy akadály vagyok Connor verziójában.

Olyan ember voltam, akit valaha szeretett.

– Azt mondta, hogy aláírtad a felmentő nyilatkozatot – mondta.

A szívem hevesen vert a bordáim között. „Milyen megkönnyebbülés?”

„Azt mondta, hogy nem akarsz többé semmit, ami a kezelésekkel kapcsolatos. Hogy túl sokat fájt. Hogy el akartad pusztítani az embriókat, de rábeszélt, hogy névtelenül adományozd őket.”

A tenyeremet az asztalhoz nyomtam.

Adományozd őket.

Mintha régi bútorok lennének. Mintha nem a jövő darabjai lennének, amelyet gyászoltam.

Melinda hangja elcsuklott. – Azt mondta, van egy lehetőségünk. Hogy használhatjuk őket, mert részben az övéi. Azt mondta, azért egyeztél bele, mert azt akartad, hogy olyan családja legyen, amit megérdemel.

A szoba ismét elcsendesedett.

Ezúttal senki sem tette, mintha üres csend lenne. Tele volt Connor minden hazugságával, minden egyes megpuhult önmagával, amit különböző nőknek, különböző célokra kínált.

Ránéztem.

– Mondtad neki, hogy engedélyt adtam?

Connor orrlyukai kitágultak. – Feladtad a házasságot.

Különös nyugalom telepedett rám.

– Nem – mondtam. – Elmentél.

„A karrieredet választottad helyettünk.”

„A kezelések felét én fizettem. Átrendeztem a műszakokat. A saját testembe injektáltam a gyógyszereket a betegek között. Voltak beavatkozásaim, időpontjaim és veszteségeim, amikről még csak beszélni sem voltál hajlandó, hacsak valaki más nem figyelte.” A hangom egyszer megremegett, majd megnyugodott. „Ne írd át a bánatomat előttem.”

Melinda halkan zokogni kezdett.

A baba nyugtalankodott, érezte, hogy a szoba megváltozott. A lány azonnal felé nyúlt, és óvatosan kiemelte a babakocsiból. A baba a vállára telepedett, apró kezével megpaskolta a kulcscsontját.

Minden ellenére igazi gyengédséggel ölelte át.

Ez bonyolultabbá tette a haragom formáját.

Könnyebb lett volna, ha csak kegyetlen. Könnyebb, ha Connor csak egy gonosztevő, Melinda pedig csak egy tolvaj. De az élet soha nem volt ilyen tiszta.

Connor mindkettőnk számára elmesélt egy történetet. Talán mindhármunk számára is.

Azt mondta, összetörtem.

Azt mondta Melindának, hogy feladtam.

Azt mondta magának, hogy megérdemli, amit csak akar.

– Kirsten – suttogta Melinda, miközben gyengéden ringatta a babát –, esküszöm, hogy csak azután értettem, mit tett, miután terhes lettem.

Rekedten csengett ki a hangom. – És aztán?

Lehunyta a szemét.

Ez volt a második válasz.

Egy hosszú pillanat múlva azt mondta: „Akkor féltem.”

„Rólam?”

– Hogy elveszítettem őt. – Megcsókolta a baba haját, és szégyellni kezdte magát, mielőtt még befejezhette volna a mondatot. – Hogy elvesztettem a babát. Hogy beismertem, mit tettem. Hogy azzá az emberré váltam, akinek már tudtam magam.

Connor halkan felnevetett. „Figyelj a saját hangodra! Nevetségesen hangzol.”

Aztán ránézett, és valami megváltozott az arcán.

Nem drámaian. Nem beszéddel. Csak egy apró, fáradt mozdulattal, mint amikor egy ajtó kinyílik éveknyi nyomás után.

– Nem – mondta. – Úgy beszélek, mint aki végre kimondja az igazat.

Connor rábámult.

Láttam már dühösen. Láttam, ahogy megkeseredik a bája, elpárolog a türelme, feltételekhez kötötté válik a vonzalma. De ritkán láttam már szóhoz sem jutni.

Kenneth kihasználta a lehetőséget.

– Mr. Fleming – mondta –, jogi tanácsra van szüksége. Bármit is mond, az releváns lehet a polgári eljárásban, sőt talán még annál is többet.

– Talán több is? – csattant fel Connor. – Ez mit jelent?

„Ez azt jelenti, hogy a hamisított orvosi beleegyező nyilatkozatok nem félreértésből erednek.”

A szó, amit kovácsoltak, közénk landolt.

Kovácsolt.

Újra megnéztem az aláíráspéldányokat.

Ott volt a nevem, ismétlődően és magabiztosan.

Majdnem igaz.