Az eső egyenletesen kopogott mögöttünk az üvegen.
B. készlet
A hangom alig emelkedett suttogás fölé.
„Kenneth… hány embrió volt?”
Nem válaszolt azonnal.
És ebben a csendben megértettem, hogy valami rosszabb, mint az árulás, várt az első titok mögött.
Több mint egy hiányzó jövő volt.
3. RÉSZ
Egy hosszú pillanatig az eső volt az egyetlen hang az irodámban.
Vékony, ezüstös vonalakban kopogott az ablakon, egyenletesen és türelmesen, miközben a telefonomon lévő üzenet mintha átégett volna a képernyőn.
Kérdezd meg Connortól, mi történt az A készlettel.
Kenneth nem nyúlt azonnal a telefon után. Egyszerűen csak állt ott, és úgy olvasta a szavakat, mintha a köztük lévő tér is legalább annyira számítana, mint maga az üzenet.
Hallottam körülöttünk a kórház zaját. Egy bevásárlókocsi gurult valahol a folyosón. Halk hang a hangszóróból. Egy gyerek nevetése a távolban, magasan és élénken, mit sem sejtve arról, hogy a világ kettéhasadhat egyetlen kis irodában.
– Kirsten – mondta Kenneth óvatosan –, felismered ezt a számot?
Megráztam a fejem.
A hüvelykujjam a képernyő fölött lebegett, de nem gépeltem. A kezeim, azok a kezek, amelyek egyetlen érintéssel elindíthatnák az infúziót egy mozgó sürgősségi osztályon, és lecsillapíthatnának egy pánikba esett szülőt, hirtelen elszakadtak tőlem.
B. készlet
Elég bánat volt már abban a hitben, hogy egyetlen embrió sem maradt. Elég fájdalom abban, hogy minden lehetséges jövő véget ért a klinika ajtajai és a sikertelen telefonhívások mögött.
De ez az üzenet valami mást is sugallt.
Nem csak lopás.
Egy rendszer.
Egy szekvencia.
A készlet. B készlet.
Több mint egy rejtett igazság.
Kenneth gyengéden elvette a telefont, amikor felajánlottam neki. „Meg kell őriznünk ezt.”
„Tudom.”
„Még ne válaszolj.”
„Tudom.”
De a tudás nem volt ugyanaz, mint a légzés.
Lassan leültem. A kávém kihűlt az összefoglaló mellett. Az asztal túloldalán Dana Morales fényképe udvarias, dermedt professzionalizmussal meredt rám.
– A készlet – suttogtam. – Kenneth, hány embriónk lett Connornak és nekem?
Leült velem szemben, és óvatosan letette a telefonomat az asztalra közénk.
„Az eddig rendelkezésünkre álló eredeti klinikai feljegyzések szerint” – mondta – „két életképes embriócsoportot dokumentáltak az utolsó embrióvétel után.”
Lehunytam a szemem.
Két.
Emlékeztem arra a visszahívásra.
Ahogy Connor szokatlanul figyelmes volt utána, gyömbéres teát hozott nekem, és megígérte a nővérnek, hogy kiválóan fog gondoskodni rólam. Sírtam az autóban, nem egészen a fájdalomtól, hanem egy törékeny reménytől, amit féltem túl szorosan magamhoz ölelni.
Két csoport.
Két lehetőség.
„Mi történt velük?” – kérdeztem.
Kenneth állkapcsa megfeszült. „A feljegyzések ellentmondásosak.”
„Megint következetlen az ügyvédi nyelv.”
„Ez azt jelenti, hogy valaki vagy súlyos adminisztratív hibákat követett el” – mondta –, „vagy valaki azt akarta, hogy a nyilvántartás nehezen követhető legyen.”
Az iroda kisebbnek tűnt, mint percekkel korábban.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam, mert az üléstől csapdába estem. Lent kórházi dolgozók siettek az esőben, kabáttal a fejükön és táskával a hónuk alatt. Mindenki ment valahova. Mindenkinek kinyitnivalója volt egy ajtó.
Egy évet töltöttem azzal a hittel, hogy Connor utáni életem egy újjáépítés lesz. Növényeket vettem a lakásomba. Hétvégi túrákra mentem. Megtanultam átlósan aludni az ágyon anélkül, hogy bocsánatot kérnék a helyfoglalásért. Apró, csendes módokon újra önmagam lettem.
