Azon az estén pont akkor kezdett esni, amikor véget ért a műszakom.

Finom ezüst vonalakban hullott a kórház ablakaira, homályossá és lágyá varázsolva a parkoló fényeit. Csukott ajtóval ültem az irodámban, még mindig a laborköpenyemben, az iratösszesítő az asztalomon terült el.

Connor távozása után négy beteget kezeltem.

Egy asztmás kisgyermek.

Egy hatéves, makacs lázzal küzdő gyerek.

Egy vakbélgyulladásból lábadozó tinédzser, aki tudni akarta, hogy a hege „menő” lesz-e.

Egy újszülött, akinek az anyukája a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől sírt, amikor közöltem vele, hogy a teszteredmények normálisak.

Gyengéden beszéltem. Figyelmesen hallgattam. Két szoba között kezet mostam. Mosolyogtam, amikor kellett.

Senki sem tudta, hogy nyugodt hangom alatt egyetlen mondat ismétlődött folyton.

Úgy nevet, mint te.

19:14-kor Kenneth két kávéval és egy olyan férfi arckifejezésével érkezett, akinek további rossz hírei voltak, de megpróbálta azokat kezelhető adagokban közölni.

„Nem kéne koffeint innod ilyen későn” – mondtam.

„Nem kellene egyedül jogi beadványokat olvasnod az irodádban” – válaszolta.

Elfogadtam a kávét.

Velem szemben ült.

Egy ideig egyikünk sem szólt semmit.

Eső kopogott az ablakon.

Végül azt kérdeztem: „Mióta gyanakszik?”

Kenneth kifújta a levegőt. „A pénzügyi probléma? Hónapok. Az embrió kiszabadítása? Csak nemrég. A gyermekkel való kapcsolat ma reggel vált hihetővé.”

“Valószínű.”

„Nem fogok keményebb szavakat használni, amíg a tesztek nem erősítik meg.”

„Ügyvédi nyelvezet.”

„Védelmező nyelvezet.”

Kimerülten hátradőltem. „Mi történik, ha igaz?”

– Összekulcsolta a kezét. – Akkor nagyon körültekintően kezelünk egy nehéz jogi és érzelmi helyzetet.

„Ez úgy hangzik, mintha akkor mondanád, amikor a válasz szörnyű.”

„A tényleges válasz bonyolult” – mondta. „Lehetnek csalással, érzelmi károkkal és beleegyezés megsértésével kapcsolatos kereseteik. A származás kérdése kényesebb. A bíróságok nagy hangsúlyt fektetnek a gyermek stabilitására.”

“Jó.”

Kenneth rám nézett.

– Komolyan mondom – mondtam. – Bármit is tett Connor, Elliot nem tette. Nem akarom, hogy lefekvési rutinnal bizonyítékká váljon.

Valami tisztelethez hasonló suhant át Kenneth arcán.

„Ez számítani fog” – mondta.

„Meg fog tenni?”

„Igen. Nem mindig gyorsan. Nem mindig elég gyorsan. De majd lesz.”

Megdörzsöltem a szemem. „Évekig azt hittem, hogy nem lehet gyerekem. Most talán lesz egy, aki mást anyának hív.”

Kenneth csendben volt.

Nem érkezett megnyugtató válasz.

Értékeltem, hogy nem ő talált ki egyet sem.

Egy pillanat múlva kinyitott egy másik mappát.

„Ezt szerettem volna négyszemközt megbeszélni.”

A harmadik fél bevonása.

Nap.

Átcsúsztatott egy fényképet az asztalon.

Egy szemcsés kép volt, ami egy szakmai címtárra hasonlított. Egy negyvenes évei végén járó nő, állig érő sötét hajjal, ezüst szemüveggel és udvarias mosollyal.

Összeszorult a gyomrom.

– Dana Morales – mondta Kenneth. – Korábbi adminisztratív koordinátor a meddőségi klinikán. Röviddel az egyesülés után távozott.

„Emlékszem rá.”

„Jelenleg független betegjogi képviselőként dolgozik.”

„Ez törvényes?”

„Igen, ha megfelelően csinálják. De úgy tűnik, van egy kis tanácsadó cége is. Connor vállalkozása huszonötezer dollárt fizetett ennek a cégnek nagyjából akkoriban, amikor a kiadási dokumentumokat is feldolgozták.”

A fotóra meredtem.

Levendula parfüm.

Ezüst szemüveg.

Egy kedves hang a telefonban.

Mrs. Fleming, tudom, hogy ez a folyamat nehéz. Mindenről gondoskodni fogunk.

Hittem neki.

„Miért tenné?” – kérdeztem.

„Pénz, talán. Hűség Connor iránt. Nyomás. Nem tudjuk.”

Felvettem a fotót.

Valami a szemében újra felidézte az emlékeket.

– Ismert engem – mondtam.

Kenneth összevonta a szemöldökét. – A klinikáról.

– Nem – ráztam meg lassan a fejem. – Azelőtt.

Várt.

Évekig gyűjtöttem össze az arcokat. Kórházi adománygyűjtések. Orvosi egyetemi rendezvények. Termékenységi szemináriumok. Jótékonysági panelek. Várótermek. Konferencia-jelvények.

Aztán rájöttem.

– Az anyám – suttogtam.

Kenneth előrehajolt. – És mi van vele?

„Dana évekkel ezelőtt anyám onkológusánál dolgozott. Nem ápolónőként. Recepciósként, talán számlázóként. Emlékszem, mert virágot küldött anyám halála után.” Felnéztem. „Miért dolgozna később az én meddőségi klinikámon?”

Kenneth arckifejezése megváltozott.

Nem drámaian.

Elég.

– Ez lehet véletlen egybeesés – mondta.

– De te nem gondolod, hogy az.

„Azt hiszem, ellenőriznünk kell az időbeosztást.”

Hidegebbnek éreztem az irodámat.

Kinéztem az esőcseppektől csíkos ablakon.

Anyám hat évvel azelőtt halt meg, hogy Connorral elkezdtük a meddőségi kezeléseket. Soha nem tudta, mennyire keményen próbálkoztunk. Soha nem ült mellettem a kudarcba fulladt ciklusok során. Soha nem mondta meg, hogy megéri-e a remény a fájdalmat.

De Dana ott volt, valahol mindkét veszteség szélén.

„Hozzáférhetett volna a régi orvosi adataimhoz?” – kérdeztem.

„Valószínűleg korlátozott információ áll rendelkezésre, a beosztásától függően. De a régi onkológiai rendelői feljegyzések nem magyarázzák meg a meddőségi klinika dokumentumait.”

– Nem – mondtam. – De ez azt jelenti, hogy felismert.

Kenneth lassan bólintott. – Ez lehetséges.

Csörgött a telefonom.

Egy üzenet jelent meg egy ismeretlen számról.

Egy pillanatra azt hittem, Melinda lehet az.

Nem volt az.

A szöveg nem tartalmazott üdvözletet.

Csak egy fénykép.

Merev ujjakkal nyitottam ki.

Egy raktárat ábrázolt. Fémtartályokat. Címkéket. Egy kesztyűs kéz egy kis fehér címkét tartott elég közel ahhoz, hogy a nyomtatott szavak olvashatók legyenek.

FLEMING/SINCLAIR – B EMBRIO KÉSZLET

A kép alatt egyetlen mondat állt.

Kérdezd meg Connortól, mi történt az A készlettel.

Elállt a lélegzetem.

Kenneth felállt. – Kirsten?

Felé fordítottam a telefont.

Egyszer elolvasta az üzenetet.

Aztán megint.