Összeráncoltam a homlokomat.
Valami a névben az emlékeimhez súrolt.
Recepciós? Ápolónő? Koordinátor?
A meddőségi kezelés alatt annyi arcot láttam. Kedves arcokat. Fáradt arcokat. Hatékony arcokat. Olyan embereket, akik ismerték testem legbensőségesebb részleteit, miközben szinte idegenek maradtak számomra.
– Dana Morales? – kérdeztem hirtelen.
Kenneth rám nézett. – Ismered őt?
„Nem tudom. Talán. Volt egy Dana az első klinikán. Néha ő intézte az időpontfoglalást.” A halántékomhoz nyomtam az ujjaimat. „Sötét haj. Ezüst szemüveg. Mindig levendulaparfümöt használt.”
Melinda gyorsan bólintott. – Igen. Connor egyszer találkozott vele kávézni. Azt hittem, papírmunkáról van szó.
Connor ismét felnevetett, de alig hangzott a nevetés. – Ez őrület.
Kenneth újabb jegyzetet tett. „Kért ez a Dana fizetséget?”
Melinda habozott.
Connor összeszorított foggal szólt: „Állj.”
Ő mégis válaszolt.
“Igen.”
„Mennyibe?” – kérdezte Kenneth.
„Csak egy átutalást láttam. Huszonötezer.”
Connorra meredtem.
Huszonötezer dollár.
A válás alatt összeveszett velem az étkezőasztal miatt. Egy nyaralási jóváírás miatt. Nagymamám antik tükre miatt, mert azt állította, hogy a házassága alatt vette, pedig mindig is utálta.
Mindeközben eltitkolta a Dana nevű valakinek fizetett huszonötezer dollárt.
– Milyen számla? – kérdezte Kenneth.
– Üzleti számla – mondta Melinda. – Connor azt mondta, hogy tanácsadásról van szó.
Kenneth bólintott egyszer, mintha egy újabb láthatatlan darab kattanott volna a helyére.
Connor nyugalma megtört.
– Azt hiszed, ettől ártatlan vagy? – kérdezte Melindától. – Elég boldog voltál, amikor azt hitted, hogy elérted, amit akartál.
Úgy szívta magába a szavakat, mint aki már rosszabbat hallott négyszemközt.
– Nem – mondta halkan. – Soha nem voltam boldog. Megkönnyebbültem, megijedtem, aztán szégyelltem magam. Ezek nem ugyanazok.
Az őszinteség ebben a mondatban megmaradt bennem.
Tisztán gyűlölni akartam.
Nem tudtam.
Még nem.
Talán soha nem.
Ez nem jelentett megbocsátást. Az emberek túl gyakran összekeverték ezeket. A megbocsátás nem egy ajtó, amit valaki más követelhet, hogy nyiss ki. Néha nem is ajtó volt. Néha egy fal volt, aminek abbahagytad az ütésedet.
– Kirsten – mondta Kenneth –, most be kellene fejeznünk ezt a beszélgetést.
Igaza volt.
A találkozóm már elkezdődött nélkülem. A betegeimnek továbbra is szükségük volt rám. Az életem ezen a szobán kívül is létezett, még akkor is, ha most úgy éreztem, mintha valaki másé lenne.
Még egyszer Elliotra néztem.
Az egyik öklét az álla alá szorítva aludt.
Egy éves.
A házasságom vége után született, de lehet, hogy előtte létrejött.
A gyerekem, talán.
Nem az enyém, talán.
Mindkét lehetőség fáj.
„Nem fogok döntéseket hozni egy kórházi szobában” – mondtam. „És nem fogom őket dühből meghozni.”
Connor szeme összeszűkült. „Milyen nemes.”
– Nem – mondtam. – Vigyázz!
Ez elhallgattatta.
Kenneth egy névjegykártyát tett az asztalra Melinda elé. „Küldd az e-maileket erre a címre. Ne továbbítsd őket Connor eszközeiről. Ne módosítsd őket. Ne beszéld meg őket vele SMS-ben.”
Melinda bólintott.
Connor felvette a kártyát, és visszadobta az asztalra. – Nem küld neked semmit.
Melinda felvette.
– Igen – mondta. – Az vagyok.
Egy pillanatra láttam, ahogy a házasságuk egyensúlya teljesen megváltozik. Connor is látta, és ezért változott meg az arca. Nem a jogi dosszié rémítette meg a legjobban. Nem Kenneth, az ideiglenes végzés, sőt, még a hamisított szó sem.
Kezdte elveszíteni az irányítást a történet felett.
Azzal élte túl, hogy ő volt a narrátor.
Most valaki más beszélt.
Kinyitottam az ajtót.
A folyosó túl világosnak tűnt.
Én szálltam ki először, aztán Kenneth. Mögöttünk Melinda tolta hangtalanul a babakocsit, Elliot ekkorra már ébren volt, és a mennyezeti lámpákra pislogott. Connor következett utolsóként, a telefonja már a kezében volt.
A liftnél Kenneth gyengéden megérintette a könyökömet.
„Jól vagy?”
“Nem.”
Bólintott. „Ez egy elfogadható válasz.”
Végignéztem a gyermekosztály folyosóján, a nővérpultra, ahol a kollégáim úgy tettek, mintha nem is figyelnének túl feltűnően.
„Tíz percre van szükségem” – mondtam. „Aztán visszamegyek dolgozni.”
„Kirsten.”
Találkoztam a tekintetével.
„Nem kell azzal bizonyítanod az erősségedet, hogy úgy teszel, mintha ez meg sem történt volna.”
A szavak majdnem kikészítettek.
Mert pontosan ezt akartam tenni.
Kórházi jegyzetek. Személyzeti megbeszélés. Betegkörút. Mosolyogj. Mosson kezet. Mozgásban maradj.
A túlélést a kompetenciára építettem. Ez többnyire működött.
De ez nem egy közönséges seb volt.
– Nem tudom, hogyan lehetnék most más – vallottam be.
Kenneth arckifejezése ellágyult. „Akkor légy pontosan az, amíg valami mássá nem válhatsz.”
A lift ajtajai kinyíltak.
Connor hátra sem nézve lépett be.
Melinda szünetet tartott.
Egy törékeny másodpercig egymással szemben álltunk, Elliot kettőnk között.
– Mindent elküldök – suttogta.
Bólintottam.
– És Kirsten?
Vártam.
„Úgy nevet, mint te.”
Az ítélet olyan mélyen megérintett, ahová semmilyen jogi beadvány nem juthatott el.
Melinda szeme ismét megtelt könnyel.
– Először nem értettem, miért – mondta. – Van egy kis félnevetése, mintha próbálna nem túl sokat mosolyogni. Connor azt mondta, hogy csak képzelődtem.
Nem tudtam megszólalni.
A liftajtók elkezdtek záródni.
Connor türelmetlenül kinyújtotta a kezét, és megnyomta a gombot.
Melinda belépett.
Elliot a válla fölött rám nézett, tágra nyílt szemekkel és komolyan, plüss zsiráfját a hóna alatt tartva.
Aztán becsukódtak az ajtók.
Sokáig álltam ott, miután elmentek.
