2. RÉSZ
Cassandra benyúlt a lábánál heverő kopott bőrtáskába, és előhúzott egy halvány kék szalaggal összekötött borítékköteget.

Értetlenül bámultam rájuk.

Nem azért, mert nem ismertem a saját nevemet.

Megtettem.

Cassandra minden boríték elejére a Damon Prescott nevet írta kézírásával.

Néhányuknak portland-i címe volt.

Néhányat Seattle-be küldtek.

Az egyiket elküldték abba az ideiglenes vállalati lakásba, amelyet a Prescott Technologies bővítése során használtam.

Többre is rá volt bélyegezve a „VISSZAKÜLDÉS A FELADÓNAK” felirat.

A látványuk jobban nyugtalanított, mint amennyire a harag tette volna.

„Mik azok?” – kérdeztem.

Cassandra úgy nézett rám, mintha a válasznak nyilvánvalónak kellett volna lennie.

„Megpróbáltam elmondani neked.”

Nyúltam a csomag felé.

Habozott, mielőtt a kezembe adta.

Tizenegy levél volt.

Tizenegy.

Majdnem három éven át egy egyszerű történetet meséltem magamnak Cassandra Hayesről.

Elment.

Más életet választott.

Úgy döntött, hogy egy olyan férfi szeretete, mint én, többe kerül, mint amennyit hajlandó fizetni.

Most bizonyítékot tartottam a kezemben arra, hogy talán a történet soha nem volt ilyen egyszerű.

Luke áthajolt az ablakmélyedéstől.

„Ezek karácsonyi képeslapok?”

Kasszandra azonnal megenyhült.

– Valami ilyesmi, drágám.

„Vannak hóembereik?”

„Nincsenek hóemberek.”

Luke csalódottnak tűnt.

Violet lesett a plüss elefántja fölött.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindkét gyerek engem figyel.

Bármilyen kérdéseim voltak, várhattak.

Kasszandrának ebben igaza volt.

Nem előttük.

Óvatosan az ölembe helyeztem a csomagot.

„Mikor beszélhetünk?”

A előttünk lévő képernyőn megjelenített repülési térképre pillantott.

„Miután elaludtak.”

Bólintottam.

Döbbenetes volt, mennyire természetellenesnek éreztem a bólogatást, miközben ezernyi kérdés küzdött azért, hogy elhagyja a számat.

Luke már visszatért a rajzoláshoz.

Egy papírlapot tartott a tálcához, és lelkesen támadta zsírkrétákkal.

„Mit csinálsz?” – kérdeztem.

„Egy rakétaház.”

„Micsoda?”

„Egy ház, ami a Holdra száll.”

„Ez ambiciózusnak tűnik.”

Kasszandra oldalpillantást vetett rám.

„Ezt valahonnan veszi.”

Minden ellenére majdnem elmosolyodtam.

Luke a lapjára mutatott.

„Ő itt Mama. Ő itt Violet. Ő itt én vagyok.”

Három kerek alak állt egy hatalmas vörös rakéta alatt.

Egy negyedik alakot rajzoltak a papír széléhez közel, kisebbet és befejezetlent.

„Ki az?” – kérdeztem.

Luke vállat vont.

„Még nem tudom.”

Valami megszorult bennem.

Kasszandra észrevette.

Mindig észrevette.

De a nő nem szólt semmit.

A következő húsz percben a huszonnyolcadik sorban maradtam.

A Prescott Technologies milliárdos vezérigazgatója, aki még mindig Milánóban szabott sötétszürke öltönyt és egy olyan órát viselt, ami többe került, mint a legtöbb család éves fizetése, egy óvodás és egy nő közé szorult, akinek a leveleit soha nem kapta meg.

És évek óta először nem csináltam semmi produktívat.

Néztem, ahogy Luke rajzol.

Néztem, ahogy Violet három kekszet rendezett tökéletes sorban, mielőtt egyesével megette volna őket.

Figyeltem, ahogy Cassandra a füle mögé simítja a kihullott haját, pontosan úgy, ahogy szokott, amikor fáradt.

Aztán megszólalt a telefonom a repülőgép Wi-Fi-jén keresztül.

MARTIN ELLIS: Damon, a jogi osztálynak azonnal szüksége van az engedélyedre. Merritt igazgatótanácsa vár. Nem veszíthetjük el ezt az üzletet azért, mert eltűntél egy repülőúton.

Martin nyolc évig volt az operatív igazgatóm.

Hatékony, hűséges és kérlelhetetlenül gyakorlatias volt.

Normális esetben másodperceken belül válaszoltam volna.

Ehelyett lefelé fordítottam a telefont.

Kasszandra is észrevette ezt.

– Valószínűleg válaszolnod kellene.

„Meg fogom tenni.”

„Mindig azt mondtad, hogy a megválaszolatlan üzenetek sokba kerülnek.”

„Régen sok mindent mondtam.”

Luke felé nézett.

„Néhányuk igaz volt.”

Nem volt vádló a hangjában.

Ez majdnem csak rontott a helyzeten.

Végül Violet elkezdte dörzsölni a szemét.

Cassandra felemelte a közöttük lévő karfát, és segített a kislánynak az oldalához ölelni.

Luke még hét percig bírta, mielőtt a feje az ablak felé billent.

Néztem, ahogy Cassandra egy pár repülőgép-takarót valami fészekre emlékeztető dologgá változtat.

Könnyed volt.

Gyakorolt.

Ezt már több száz éjszakán át csinálta nélkülem.

Amikor mindkét gyerek aludt, Kasszandra végre rám nézett.

“Minden rendben.”

Nyeltem egyet.

„Mondd el.”

A kezemben lévő levelekre meredt.

„Melyik rész?”

„Kezdd azzal, hogy miért mentél el.”

Egy halk, fáradt nevetés szökött ki a száján.

„Pontosan itt kezded mindig.”

„Mit jelent ez?”

„Ez azt jelenti, hogy még mindig azt hiszed, hogy azért hagytalak el, mert már nem szeretlek.”

„Nem tetted?”

A tekintete az enyémbe fojtódott.

“Nem.”

A válasz nehezebben jött, mint amire számítottam.

Három év tűnt el.

Újra harmincöt éves voltam, és reggel hatkor a konyhánkban álltam, miközben Cassandra egy félig megpakolt bőrönd mellett sírt.

Emlékeztem a vitára.

Emlékszem, hogy mondtam neki, hogy a szingapúri terjeszkedés nem várhat.

Emlékszem, hogy azt mondta, valami fontosat kell mondania nekem.

Emlékeztem, hogy azt válaszoltam: „Minden fontos neked, amikor dolgozni próbálok.”

Az emlék annyira pontos volt, hogy zavarban is voltam miatta.

„Mit akartál mondani nekem azon a reggelen?” – kérdeztem.

Kasszandra lenézett Violetre.

„Azt hittem, terhes lehetek.”

Elállt a lélegzetem.

„Tudtad?”

„Gyanítottam.”

– És nem mondtad?

„Megpróbáltam.”

„Erre emlékeznék.”

„Te egy hívást fogadtál.”

Nem szóltam semmit.

„Mindig telefonhívásokat fogadtál, Damon.”

Ez a mondat mástól kegyetlenül hangozhatott volna.

Kasszandrától úgy hangzott, mintha tény lenne.

– Mondtam, hogy tíz percre van szükségem – folytatta. – Te mondtad, hogy a szingapúri csapat vár. Aztán elindultál a repülőtérre.

Emlékeztem a kint álló fekete autóra.

Az asszisztensem tartja az ajtót.

Kasszandra mezítláb áll a folyosón.