Szenteste szálltam fel egy kereskedelmi járatra. Tomboltam a dühtől, amiért a magángépem a földön rekedt, és szentül meg voltam győződve arról, hogy semmi sem fontosabb a világon, mint éjfél előtt Denverbe érni, és nyélbe ütni egy 780 millió dolláros üzletet. Aztán egy apró, piros zsírkréta gurult végig a folyosón, és halkan az olasz bőrcipőmnek koccant. Amikor lenéztem, egy kisfiú bámult fel rám hajszálpontosan ugyanolyan smaragdzöld szemekkel, mint az enyémek – mögötte három sorral pedig az a nő állt, akit egykor feleségül akartam venni, a karjában egy kislányt ringatva, aki a megszólalásig hasonlított rám.

Megcsókoltam a homlokát.

Megígértem, hogy beszélünk, ha visszajövök.

Tizenkilenc napja voltam távol.

„Amikor megerősítettem a terhességet” – mondta –, „felhívtalak.”

„Soha nem kaptam hívást.”

„Tudom.”

“Hogyan?”

„Mert az irodád áthelyezett egy Evelyn nevű személyhez.”

Összeráncoltam a homlokomat.

– Evelyn Marsh?

„Gondolom.”

Evelyn a vezetői asszisztensem volt, mielőtt az előző évben nyugdíjba ment.

Szinte katonás odaadással őrzött a naptáramban.

„Mit mondott?”

„Hogy értekezleteken voltál, és visszahívnál.”

„Nem tettem.”

“Nem.”

Kasszandra keresztbe fonta a kezét.

„Másnap reggel is felhívtam. És a következő héten is. Aztán elküldtem a személyes fiókodat e-mailben.”

Megráztam a fejem.

„Semmit sem láttam.”

„Hat e-mailt küldtem.”

Az első ösztönöm a hitetlenkedés volt.

A második rosszabb volt.

Elismerés.

A szingapúri terjeszkedés csúcspontján utasítottam az informatikai részleget, hogy agresszív szűrési szabályokat hozzon létre.

Bármi, ami nem kapcsolódott egy jóváhagyott üzleti kapcsolattartóhoz, egy másodlagos, a személyzet által kezelt postafiókba került.

Cassandrával hivatalosan csak napokkal később szakítottunk.

Lehet, hogy az e-mail címét személyes levelezésként osztályozták.

A személyes levelezés volt a legkevésbé fontos.

A borítékokat bámultam.

„Te is küldtél leveleket.”

„Amikor abbahagytad a hívások fogadását.”

„Miért nem jössz be az irodába?”

Megváltozott az arckifejezése.

„Megtettem.”

A motorok zümmögtek körülöttünk.

“Mi történt?”

„Majdnem két órát ültem az előcsarnokban.”

Felfordult a gyomrom.

“Amikor?”

„Március tizennyolcadikán.”

Emlékeztem arra a dátumra.

Befektetői találkozó.

Délután repülővel repültem New Yorkba.

– Mondtam a recepción, hogy négyszemközt szeretnék beszélni veled – mondta Cassandra. – Végül lejött egy ember a biztonsági csapatodból.

„Milyen férfi?”

„Nem emlékszem a nevére.”

„Mit mondott?”

„Hogy nem voltál elérhető, és hogy időpontot kellett egyeztetnem.”

Megdörzsöltem a számat a kezemmel.

„Soha senkinek sem mondtam, hogy tartsa távol magát.”

„Most már tudom.”

„Hogy érted ezt?”

„Abban az időben nem tettem.”

Persze, hogy nem tette.

A falak önmagad köré építésének legszörnyűbb része az volt, hogy a kívülállók nem tudták megmondani, hogy szándékosan építetted-e ezeket a falakat.

Kasszandra az enyém előtt állt.

Terhes.

Kizárólag.

Azt hittem, hogy én döntöttem úgy, hogy nem nyitom ki az ajtót.

„Hagytam egy levelet a recepción” – mondta.

„Melyik?”

A lány rámutatott.

„A zöld boríték.”

Kihúztam a csomagból.

A többivel ellentétben ezen nem voltak postai jelzések.

A nevem egyszerűen az elejére volt írva.

Ránéztem.

„Megtartottad?”

„Három héttel később visszaküldték nekem a többivel együtt.”

“WHO?”

„Az irodád.”

Megfordítottam a borítékot.

A hátulján egy céges címke volt.

Prescott Technologies — Vezetői levelező osztály.

Kihűlt a bőröm.

Én hoztam létre azt a részleget.

Akkoriban intelligensnek tűnt.

Szükséges, sőt.

Robbanásszerű növekedésünk időszakában hetente több száz levél érkezett.

Finanszírozási kérelmek.

Előadási meghívók.

Álláspályázatok.

Panaszok.

Jótékonysági felhívások.

Személyes levelezés.

Mindent átvilágítottak.

Minden kategorizálva volt.

Mindent, amit nem létfontosságúnak ítéltek, máshová irányítottak.

Olyan hatékony rendszert terveztem, hogy a gyermekeimet hordozó nőt nem létfontosságúnak minősítettem.

Lehunytam a szemem.

– Damon?

„Sajnálom.”

Kasszandra nem válaszolt azonnal.

Amikor megtette, a hangja halk volt.

„Tudom.”

Kinyitottam a szemem.

„Tudod?”

„Már régen felhagytam a levelek miatti dühöngéssel.”

„Ezáltal egyek leszünk.”

„Nem személyesen küldted vissza őket.”

„Én építettem a gépet, ami megtette.”

„Ez nem ugyanaz.”

„Ugyanolyan érzés.”

Egy pillanatig figyelt engem.

„Ezért nem akartam elmondani a repülőn.”

“Miért?”

„Mert a megbánást büntetéssé változtatod.”

Összeráncoltam a homlokomat.

„Én nem.”

„Úgy teszel. Mindig is így tettél.”

Óvatosan hátradőlt, nehogy felébressze Violetet.

„Amikor a húgod meghalt, úgy döntöttél, hogy építened kell valamit, amivel megmentheted a babákat. Amikor az apád elvesztette a családi vállalkozást, úgy döntöttél, hogy gazdagabbnak kell lenned, mint amennyit bárki el tud venni tőled. Amikor nehezen tudtuk fizetni a lakbért, úgy döntöttél, hogy a pénz mindent megold.”

„Ez nem igazságos.”

– Nem – mondta gyengéden. – Pontos.

A régi énem vitatkozott volna.

Felépített volna egy ügyet.

Bizonyítékokat is talált volna.

Nyert volna.

Ehelyett Luke-ra néztem, aki az ablak mellett aludt.

„Mi történt azután, hogy abbahagytad a próbálkozást, hogy elérj?”

„Visszaköltöztem Eugene-be.”

– Az anyáddal?

“Egy időre.”

„Milyen volt a terhesség?”

Halványan elmosolyodott.

„Bonyolult, fárasztó, időnként vicces.”

“Vidám?”

„A tizenkét hetes ultrahangig meg voltam győződve arról, hogy csak egy babám lesz.”

Ránéztem.

– Nem tudtad, hogy ikrek?

„Nem, amíg az orvos el nem fordította a monitort, és azt nem mondta: »Nos, van még egy szívverés.«”

Akaratom ellenére nevettem.

Remegőbben jött ki, mint szerettem volna.

„Mit tettél?”

– Megkérdeztem, hogy viccel-e.

“És?”

„Azt mondta, az orvosok általában kerülik a tréfálkozást az ultrahang alatt.”

Elképzeltem, ahogy Cassandra a vizsgálóban fekszik, és két szívdobbanást hall.

Nélkülem.

„Ki volt veled?”

„Az anyukám.”

Bólintottam.

Mindig is kedveltem Helen Hayest.

Sosem volt lenyűgözve a pénzemtől.

Még miután a cégem sikeres lett, továbbra is maradékokkal küldött haza a vasárnapi vacsoráról, régi műanyag dobozokban.

„Utál engem?”

Kasszandra majdnem elmosolyodott.

„Bonyolult véleményei vannak.”

„Ez rosszabbul hangzik.”

„Valószínűleg az.”

Lenéztem a zöld borítékra.

„Elolvashatom ezt?”

Kasszandra teljesen elnémult.

„Meg tudod csinálni.”

Becsúsztattam az egyik ujjamat a fedél alá.

A benne lévő papír kétszer volt hajtva.

A kézírás kétségtelenül az övé volt.

Dámon,

Nem tudom, hogy te nem akarsz-e beszélni velem, vagy egyszerűen csak nem érlek el. Igyekszem nem a legrosszabbra gondolni.

Megálltam.

Már maga a mondat is fájt.

Folytattam.

Terhes vagyok.