Egy desszertet rendeltünk, mert kettőt nem tudtunk volna megindokolni.

Amikor rájött, hová megyünk, megállt a járdán.

„Emlékszel.”

„Többre emlékszem, mint gondolnád.”

Ugyanazt a sarokasztalt foglaltuk el.

A tulajdonos megváltozott.

Az étlap megváltozott.

Megváltoztunk.

Ez megkönnyítette a visszatérést.

Vacsora közben Cassandra megszólalt: „Tudom, mit csinálsz.”

“Mi?”

„Megpróbáljuk újraalkotni a múltunkat.”

“Nem.”

„Elhoztál a régi éttermünkbe.”

„Elvittelek egy olyan helyre, ahol boldogok voltunk.”

„Ez hasonlóan hangzik.”

„Nem az.”

Várt.

– Nem akarom visszakapni a régi kapcsolatunkat – mondtam.

Megváltozott az arckifejezése.

Folytattam.

„Szerettük egymást. De borzalmasak voltunk az igazmondásban, amikor az kellemetlen volt. A munkahelyemen bujkáltam. Te addig próbáltál megvédeni a nehéz beszélgetésektől, amíg már meg nem bántottál. Mindketten feltételeztünk ahelyett, hogy kérdeztünk volna.”

„Ez így igazságos.”

„Szóval nem. Nem akarom visszakapni a múltat.”

„Mit akarsz?”

Vettem egy mély lélegzetet.

“Ez.”

Körülnézett.

“Tészta?”

„Úgy tűnik, eltökélt szándékod, hogy megnehezítsd a dolgodat.”

„Élvezem.”

„Azt akarom, amink most van.”

A cukkolása elhalványult.

„A gyerekeket akarom. Szombat délelőttöket. Óvodai koncerteket. A szörnyű kávédat.”

„Finom a kávém.”

„Nem az.”

„Folytasd.”

„Azt akarom, hogy ne érts egyet velem a megbeszéléseken. Azt akarom, hogy Luke lehetetlen kérdéseket tegyen fel. Azt akarom, hogy Violet matricákat ragasszon a laptopomra.”

„Búcsút kért.”

„Nem tette.”

„Négyéves.”

„Nem mutatott megbánást.”

Kasszandra nevetett.

Aztán megtelt könnyel a szeme.

Átnyúltam az asztalon.

„Nem akarlak, mert megpróbálok újjáépíteni valamit, amit elvesztettem.”

„Akkor miért?”

„Mert szeretlek, aki most vagy.”

Ujjai az enyémek köré fonódtak.

„És mert azt hiszem, végre tudom, hogyan kell szeretni valakit anélkül, hogy minden mással versenyeztetném.”

Kasszandra lenézett.

Néhány másodpercig nem szólt semmit.

Aztán azt suttogta: „Még mindig szeretlek.”

A szavak halkabbak voltak, mint amire számítottam.

Erősebb emiatt.

Nem szóltam azonnal semmit.

Felnézett.

– Damon?

„Megpróbálom nem elrontani a pillanatot azzal, hogy túlreagálom.”

„Reagálhatsz egy kicsit.”

Így hát elmosolyodtam.

Aztán felálltam, megkerültem az asztalt, lehajoltam és megcsókoltam.

Halkan.

Gondosan.

Semmi sem tűnt úgy, mintha vissza akarnánk szerezni a múltat.

Olyan érzés volt, mintha a jövőt választottam volna.

Azon az estén nem jegyeztük el egymást.

Az túl könnyű lett volna.

Ehelyett hazamentünk, és rájöttünk, hogy Luke még mindig ébren van, mert Daniel megengedte neki, hogy nyolc után csokit egyen.

Az igazi élet azonnal folytatódott.

Ez lett a mintánk.

Szerelem, majd mosás.

Romantika, majd óvodai ebédek.

Fontos beszélgetéseket szakítottak félbe eltűnt plüssállatok.

És valahogy jobban tetszett.

Szenteste egy évvel a repülés után érkezett el.

Úgy döntöttünk, hogy Oregonban töltjük Cassandra családjával.

Azt javasoltam, hogy vezessünk.

Kasszandra felvonta a szemöldökét.

„Most már kerülöd a repülőket?”

„Egyáltalán nem.”

„Négy hónapig azt mondtad mindenkinek, hogy a repülés megváltoztatta az életed.”

„Így is történt.”

„Akkor repülnünk kellene.”

Így tettünk.

Ugyanaz az útvonal.

Különböző ülések.

Ezúttal együtt ültünk.

Mind a négyen.

Luke ragaszkodott az ablakhoz.

Violet a kezében tartotta az elefántját.

Luke mellé, a középső helyre osztottak be, mert Cassandra azt állította, hogy további karakterfejlesztésre van szükségem.

Miközben felszálltunk, Martin üzenetet küldött.

A testület jóváhagyta a közösség bővítését. December 27-ig nincs szükség öntől semmire. Boldog karácsonyt!

Meredten bámultam.

Aztán kikapcsoltam a telefonomat.

Kasszandra észrevette.

„Minden rendben?”

“Tökéletes.”

Felszállás közben Luke az ablakhoz nyomta az arcát.

„A Holdra megyünk.”

“Még mindig?”

“Igen.”

Violet komolyan nézett rám.

„A repülőgépek nem mennek a Holdra.”

Luke felsóhajtott.

„Mindig ezt mondja.”

„Tudományosan igaza van.”

„A csapatomban kellene lenned.”

„Mindkét csapatban benne vagyok.”

„Meg tudod ezt csinálni?”

Kasszandrára néztem.

Mosolygott.

– Igen – mondtam. – Kiderült, hogy meg tudod csinálni.

A repülés felénél Luke rajzolni kezdett.

Egy piros zsírkréta gurult ki a tálcájából.

Átment a folyosón.

Megállt a cipőmnek dőlve.

Egy pillanatig csak bámultam rá.

Kasszandra látta.

Az arckifejezése ellágyult.

Felvettem a zsírkrétát.

„Megint megszökött.”

Luke nevetett.

„Add vissza.”

Egy másodperccel tovább tartottam.

Egy évvel korábban egy piros zsírkréta gurult egy idegen cipőjéhez.

Egy férfi, aki úgy hitte, hogy a 780 millió dolláros aláírás a legfontosabb dolog, ami vár rá.

Egy férfi, aki éveken át összekeverte a sürgősséget a jelentéssel.

Visszaadtam a zsírkrétát.

„Mit rajzolsz?”

„A családunk.”

Négy ember állt egy nagy zöld karácsonyfa alatt.

Luke kihúzta magát.

Violet tiltakozott.

– Nem vagy magasabb apánál.

„Az leszek.”

“Amikor?”

“Kedd.”

Kasszandra nevetett.

Megnéztem a képet.

Négy ember.

Nincs üres hely.

Nincs befejezetlen figura.

Összeszorult a torkom.

Cassandra a kezét az enyémre tette.

„Jól vagy?”

“Igen.”

És ezúttal a válasz nem igényelt magyarázatot.

Aznap este vacsora előtt megérkeztünk Helen házához.

Daniel már felakasztotta a lámpákat a verandára.

Marisol főzött.

Az ikrek berohantak.

Helen először őket ölelte át.

Aztán Kasszandra.

Aztán én.

– Idén olcsóbbnak tűnsz – mondta.

„Ugyanazt a kabátot viselem.”

„Ez egy hozzáállás.”

Megcsókoltam az arcát.

„Boldog karácsonyt, Heléna.”

Mosolygott.

„Boldog karácsonyt, Damon.”

Vacsora után, miközben mindenki a fa köré gyűlt, Cassandra átnyújtott nekem egy kis becsomagolt dobozt.

„Azt hittem, nem felnőtteknek szóló ajándékokat adunk.”

„Nem vagyunk azok.”

„Úgy tűnik, ez ajándék.”

„Nyisd ki.”

Benne volt a piros zsírkréta.

Nem a teljes eredeti, nyilván.

Luke hónapokkal ezelőtt elvesztette azt.

Ez egy kis fakeretbe volt felszerelve.

Alatta Kasszandra ezt írta:

Azokért a dolgokért, amik megtalálnak minket, amikor végre felnézünk.