Szenteste szálltam fel egy kereskedelmi járatra. Tomboltam a dühtől, amiért a magángépem a földön rekedt, és szentül meg voltam győződve arról, hogy semmi sem fontosabb a világon, mint éjfél előtt Denverbe érni, és nyélbe ütni egy 780 millió dolláros üzletet. Aztán egy apró, piros zsírkréta gurult végig a folyosón, és halkan az olasz bőrcipőmnek koccant. Amikor lenéztem, egy kisfiú bámult fel rám hajszálpontosan ugyanolyan smaragdzöld szemekkel, mint az enyémek – mögötte három sorral pedig az a nő állt, akit egykor feleségül akartam venni, a karjában egy kislányt ringatva, aki a megszólalásig hasonlított rám.

Az üvegen keresztül néztem rá.

Három év hirtelen egy újabb rejtett réteget rejtett magában.

Nem csak kihagyott levelek.

Nem csak hibás rendszerek.

Valaki szándékosan meggyőzte Kasszandrát, hogy én döntöttem úgy, hogy elhagyom a gyerekeimet.

„Még mindig megvan neki a szám?”

Dániel bólintott.

„Mindent megtartott.”

“Miért?”

Rám nézett.

„Mert valahol sosem szűnt meg azon tűnődni, hogy vajon igaz-e a történet, amit elmeséltek neki.”

Bent Luke ledöntötte a tornyot, és boldogan felkiáltott.

Kasszandra a veranda felé nézett.

Tekintetünk találkozott az üvegen keresztül.

Aztán Daniel halkan megszólalt: „Ha az életük részévé akarsz válni, Damon, meg kell értened valamit.”

“Mi?”

„Ha kiderülne, ki kezdeményezte a hívást, az magyarázatot adhatna a múltra.”

Szünetet tartott.

„De ettől nem fogod velük építeni a jövődet.”

Tudtam, hogy igaza van.

És mégis, ahogy újra a kabátzsebemben várakozó levélkötegre néztem, egyetlen kérdés nem hagyta el a fejem.

Valaki gondoskodott róla, hogy Cassandra elhiggye, tudom.

Valaki eleget tudott az életemről, a cégemről és a szokásaimról ahhoz, hogy hihető legyen a hazugságom.

És most először tűnődtem el azon, hogy vajon a köztem lévő távolságot nem pusztán a becsvágy okozta-e.

3. RÉSZ
Nem hívtam fel az ügyvédeimet.

Ez mindenkit meglepett.

Főleg Márton.

Amikor később, délután elmeséltem neki a névtelen telefonhívást, azonnal azt mondta: „Be kellene vonnunk a vállalati biztonságiakat.”

“Nem.”

„Damon, valaki a céged képviselőjének adta ki magát.”

„Értem.”

„És potenciálisan beavatkozott egy, a gyermekeit érintő személyes ügybe.”

„Én is értem.”

– Akkor miért mondasz nemet?

Mert Dániel szavai megmaradtak bennem.

A hívó megtalálása talán megmagyarázza a múltat.

Nem építené a jövőt.

„Nem fogom a karácsonyt nyomozássá változtatni.”

Márton egy pillanatig hallgatott.

„Megváltoztál.”

„Tizennyolc óra telt el.”

“Pontosan.”

Majdnem felnevettem.

Daniel nappalijának ablakánál álltam, miközben Luke és Violet fent szunyókáltak.

Kasszandra Marisollal ment segíteni a vacsora elkészítésében.

Kint hó gyűlt a kerítés mentén.

Bent a karácsonyfa fényei lágyan verődtek vissza az üvegen.

– Majd a szünet után utánanézek – mondtam Martinnak. – Csendben.

– És Merritt?

„És mi van azzal?”

„Huszonhatodikán szükségünk van rád az irodában.”

“Nem.”

Újabb csend.

„Sajnálom?”

„Távról csatlakozom.”

„Denverben vagy.”

“Igen.”

„A központunk tizenkét percre van a szállodától.”

„Tudom.”

„Akkor miért távolról?”

A lépcső felé néztem.

„Mert máshol leszek.”

Márton kifújta a levegőt.

“Minden rendben.”

Ezúttal nem volt vita.

Ez számított.

Miután letettem a telefont, Cassandra belépett két bögrével a kezében.

„Kávét főztem.”

– Azt hittem, segítesz a vacsorával.

„Elbocsátottak, mert rosszul aprítottam a hagymát.”

„Ez komolyan hangzik.”

„A Marisolnak megvannak a maga mércéi.”

Átadott nekem egy bögrét.

Leültünk az étkezőasztalhoz.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt semmit.

Aztán azt mondtam: „Daniel mesélt nekem a telefonhívásról.”

Lesütötte a szemét.

„Megkértem, hogy ne tegye.”

“Miért?”

– Mert tudtam, mit fogsz tenni.

„Mit tennék?”

„Alakítsd át megoldandó problémává.”

Ránéztem a kávémra.

„Úgy tűnik, ez egy széles körben elterjedt vélemény.”

„Mert igaz.”

„Ma nem csinálok semmit.”

Figyelmesen tanulmányozott.

„Ez új.”

„Fejlődősködöm.”

Egy vonakodó mosoly jelent meg.

Aztán eltűnt.

– Emlékszik pontosan, mit mondott a hívó?

Kasszandra felsóhajtott.

„Damon.”

„Nem nyomozok. Kérdezek.”

„Ez rendkívül úgy hangzik, mintha nyomoznánk.”

„Foglalkozási ártalom.”

Egy pillanatra azt hittem, hogy visszautasítja.

Aztán mindkét kezével átfonta a bögréjét.

„Augusztus vége volt. Az ikrek körülbelül hat hónaposak voltak.”

„Férfi vagy nő?”

“Férfi.”

“Kor?”

„Nem tudom megmondani. Valószínűleg idősebb nálunk.”

„Bemutatkozott-e?”

„Azt mondta, hogy a végrehajtó hivataloddal dolgozott.”

„Használta a nevemet?”

“Igen.”

„Mi más?”

Az arca távolivá vált az emlékektől.

„Azt mondta, hogy több levelet is kaptak tőlem, és hogy ön tudott a helyzetről.”

Éreztem, hogy megszorul az állkapcsom.

„Milyen helyzetben?”

„Az ő szavai.”

„És aztán?”

„Azt mondta, hogy egy fontos bővítésre koncentrálsz, és nem szándékozol személyesen beleavatkozni.”

„Ez nem úgy hangzik, mint amit bárki a közelemben állók használnának.”

„Pontosan úgy hangzott, ahogy azt egy hozzád közel álló személy fogalmazná.”

Ez fájt, mert igaz volt.

Akkoriban az életem tele volt olyan emberekkel, akik az emberi bonyodalmakat semleges frázisokká alakították.

Személyes helyzet.

Figyelemelterelés.

Hírnévvel kapcsolatos aggodalom.

Ütemezési konfliktus.

Megjutalmaztam az embereket, akik megszüntették az életemből a súrlódásokat.

Talán valaki egyszerűen tovább vitte ezt a filozófiát, mint szerettem volna.

„Kért valamit?”

“Nem.”

“Pénz?”

“Nem.”

„Bizalmasság?”

“Nem.”

„Ez furcsa.”

„Én is így gondoltam.”

„Megfenyegetett téged?”

“Nem.”

Ez számított.

Ez nem zsarolás volt.

Valami csendesebb volt.

Egy hazugság, ami pont akkora hatalommal bírt, hogy becsukjon egy már majdnem teljesen bezárt ajtót.

„Mi történt a hívás után?”

„Sírtam.”

A válasza arra késztetett, hogy felnézzek.

Nem engem vádolt.

Egyszerűen csak emlékezett.

– Átjött az anyám – folytatta Cassandra. – Elmondtam neki, mi történt. Azt mondta, ne bízzak egy névtelen telefonhívásban.

„Anyádnak igaza volt.”

„Általában élvezi ezt hallani.”

„Mit tettél?”

„Újra felhívtam az irodáját.”

“És?”

„Vezetői levelezés útján elértem valakit.”

Összeszorult a gyomrom.

„Mit mondtak?”

„Hogy nem beszélhettek meg magánügyeket.”

„Megkérdezte, hogy megkaptam-e a leveleit?”

“Igen.”

“És?”

„Azt mondták, hogy minden levelezést a vállalati szabályzatnak megfelelően dolgoztak fel.”

Röviden lehunytam a szemem.

Természetesen megtették.

Tökéletesen profi.

Tökéletesen haszontalan.

– Utána – mondta Cassandra – felhagytam a próbálkozással.

Ránéztem.

„Értem.”

„Nem, nem tudod.”

Vártam.

Vett egy mély lélegzetet.