1. RÉSZ
Rosita Treviño egy elszáradt virágot nyújtott át az idegennek ugyanazon a reggelen, amikor a saját nagybátyja megérkezett, hogy segítsen kitiltani őt a házból, ahol az apja meghalt.

Hatéves volt, még a korához képest is apró termetű, és mezítláb állt egy Coahuila dombjai között megbúvó faház szilánkokra tört tornácán. Kezében egy búzavirágot tartott, ami valaha kék volt. Az anyja egy Bibliába préselte, hogy megőrizze, de most a szirmai szárazak és törékenyek voltak.

Ez volt az utolsó virág egy mezőn, amely hónapok óta haldoklott.

Bent a házban Inés Salgado kimérte az utolsó csésze kukoricalisztet. Mióta egy rozsdás seb megölte a férjét, Mateo Treviñót, minden lassan eltűnt: a csirkék, az eke, a babzsákok, sőt még a jó takaró is. Csak Canela, a kecske, egy öreg öszvér és a pénteken lejáró adósság maradt.

Rosita paták dobogását hallotta az ösvényen. Egy gesztenyebarna ló bukkant fel a mesquite fák között, egy széles vállú, porral borított férfit cipelve, akinek a szemében ősi szomorúság tükröződött.

A lány lejött a tornácról és közelebb jött.

– Uram, ezt a virágot neked szedtem.

Jacinto Robles puszta kézzel kapta meg a búzavirágot. Amint meglátta, úgy érezte, nem kap levegőt.

A lánya, Alma szintén szedett kék virágokat. Csizmájába és a Bibliája lapjai közé rejtette őket. Hatéves korában halt meg, ugyanaz a láz emésztette fel, mint feleségét, Elenát. Miután eltemette őket, Jacinto eladta a farmját, és három évet töltött cowboyként, a csillagok alatt aludt, és próbált semmihez sem ragaszkodni.

Amíg egy idegen át nem adott neki egy elszáradt virágot.

– Rosita, gyere ide – parancsolta Inés az ajtóból.

Határozott volt a hangja, de remegett a keze. Megtanulta, hogy ne bízzon a segítséget felajánló férfiakban, mert szinte mindegyikük olyasmit kért tőle, amit nem engedhetett meg magának.

– Nem akartalak zavarni – mondta. – Várunk valakit.

– Senki sem jön, anya – válaszolta Rosita fájdalmas egyszerűséggel.

Jacinto a beesett tetőt, a törött kerítést és a sovány kecskét nézte, amely a karámból bámult rá.

– Jacinto Robles a nevem. Tudom, mit jelent várni valakire, aki soha nem tér vissza. Azt is tudom, hogyan kell kerítést javítani. Ha kávét kérsz, én is megdolgozom érte.

– Nem tudom kifizetni neki.

– Nem kértem tőle pénzt.

Jacinto a szívéhez közel tartotta a virágot, és munkához látott. Dél előtt felhúzta a déli kerítést. Aztán a fészerből kimentett deszkákkal megerősítette a tetőt. Rosita apja serapéjába burkolózva figyelte, míg Inés úgy tett, mintha egy varrni már nem tudó inget foltozgatna.

Alkonyatkor sűrű atolét és egy darab sózott húst ettek. Jacinto egy imbolygó padon ült. Rosita, vele szemben, minden arcmozdulatát tanulmányozta.

„Van családod?” – kérdezte Inés.

– Megvolt. A feleségem és a lányom 3 évvel ezelőtt meghaltak.

Inés abbahagyta a kanál mozgatását.

– Mateo 14 hónapja halt meg. Egy kis vágás, egy fertőzés, majd 3 hét szenvedés. Óvatos volt, de a balszerencse nem kérdezi, ki érdemli meg az életet.

Rosita Jacinto zsebére mutatott.

– Azért tette oda a virágot, mert félt, hogy elveszíti.

A férfi nyelt egyet.

– Alma is 6 éves volt. Azt mondta, hogy a kék virágok passzoltak a szememhez.

– A szeme nem kék.

– Azt mondta, hogy a szürke kéknek tűnik, amikor fáradt.

Rosita benyúlt a ruhája alá, és előhúzott egy újabb búzavirágot. Még mindig ott volt a kék csík az elszáradt szirmok között.

– Ez neked is szól, hogy az első ne legyen egyedül.

Jacinto nyugodt maradt a két sír előtt. Azon az éjszakán azonban könnyek patakzottak az arcán, és az asztalra hullottak. Rosita a kezére tette kis kezét. Inés egy szót sem szólt; megértette, hogy némely bánatot csak csendben lehet elviselni.

Jacinto az istállóban aludt, mert tudta, hogy a bizalom többet ér bármely tetőnél. Hajnalban igazi kávé várta, és segített Rozitának vizet meríteni a kútból.

– Meg tudom – tiltakozott a lány.

– Tudom. De hadd érezzem magam hasznosnak.

A lány nevetett. Jacinto mintha egy hangot hallott volna, amit évek óta keresett.

Aztán egy fekete hintó állt meg a veranda előtt. Kiszállt belőle Don Laureano Vela, a környék legbefolyásosabb uzsorása, és Eusebio Treviño, az elhunyt Mateo bátyja.

Inés elsápadt.

– Eusebio, azt mondtad, hogy eljössz segíteni nekünk.

A sógora kerülte a tekintetét.

– Azért jöttem, hogy megvédjem azt, ami a családomhoz tartozik.

Don Laureano kihajtogatta a dokumentumot.

– A tartozás holnap esedékes. Ha nem fizetsz 600 pesót, az ingatlan az enyém lesz.

Rosita az anyjához rohant. Jacinto elvette a váltót, és felfedezte, hogy a kamatlábat más tintával írták. Aztán meglátta a tanú aláírását.

Euszebiosé volt.

– Mit tettél? – suttogta Inés.

Eusebio végre felemelte a tekintetét.

– Bármibe kerül, hogy kijussak innen. És ha elveszíted a házat, Rosita velem fog jönni.

Megbíznál Jacintoban az árulás után? Mondd el, oszd meg, és keresd meg a 2. részt a hozzászólásokban, mert a legrosszabb még hátra volt.

2. RÉSZ
Inés a sógora és Rosita közé állt.

– A lányom nem fog veled menni, még akkor sem, ha egy mesquitefa alatt kell vele aludnom.