– Ha lövöldözni kezdenek, maradj a fal mögött – parancsolta Jacinto.

– Ő a lányom.

– Pontosan ezért.

– Tizennégy hónapig engedelmeskedtem olyan férfiaknak, akik azt állították, hogy tudják, mi a legjobb nekünk. Nem fogok többé bujkálni.

Jacinto nem vitatkozott. Felismerte a hangjában ugyanazt a határozottságot, amivel Inés életben tartotta a házat élelem, pénz és remény nélkül.

A malom a holdfényben tűnt fel. Beesett teteje és fehérre meszelt kőtornya volt. A bejárat közelében állt Eusebio hintója. Jacinto a gesztenyebarna lovat a mesquitefák között hagyta, és Inéssel a fal közelében előrement.

Rosita hangja belülről jött.

– Majd eljön értem anyukám.

– Az édesanyád elveszíti a földet – felelte Eusebio. – Később hálás leszel, hogy elhozott téged.

– Apám mindig azt mondta, hogy hazudsz, amikor félsz.

Eusebio az asztalhoz csapódott.

„Apád hasznavehetetlen volt. Eladhatta volna nekem a földet, de inkább egy olyan nőre hagyta, aki nem is rokonunk.”

Inés megpróbált belépni, de Jacinto megállította, amikor egy másik hangot hallott. Don Laureano is ott volt.

– A lány nem volt része a megállapodásnak – mondta a uzsorás. – Csak meg kellett ijeszteni az özvegyet.

– Inés nem fogja aláírni, amíg hiszi, hogy a cowboy segíthet neki.

– Akkor szabadulj meg tőle.

Jacinto körbejárta az épületet, és egy betört ablakot talált. Rosita egy székhez volt kötözve. Eusebio revolvert tartott a kezében, míg Laureano papírokat égetett egy hordóban.

Inés felkapott egy követ, és a malom szemközti oldalára dobta. Eusebio kiment, hogy utánajárjon. Jacinto belépett az ablakon, leütötte Laureanót, és arrébb vitte a hordót, mielőtt a tűz felemésztene az összes dokumentumot.

Rosita felismerte őt.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni.

-Mindig jövök, ha szükséged van rám.

Laureano megragadott egy vasdarabot, és vállon vágta Jacintót. Mindketten a zsákokra estek. Inés bejött, elvágta lánya kötelét, és egy oszlop mögé rejtette.

Eusebio visszatért, és a revolverre szegezte a tekintetét.

– Engedd el, Inés, vagy lelövök.

– Engem is meg fogtok ölni, ahogy Mateót is hagyták meghalni?

– Nem én öltem meg.

– De elloptad a fizetéseit, és eladtad a lánya örökségét.

Eusebio összeszorította az állkapcsát.

– Mateo mindig mindent megkapott. A földet, a házat, apánk tiszteletét. Engem otthagyott dolgozni Laureano boltjában. Annak a földnek az enyémnek kellett volna lennie.

– Ezért változtatta meg a váltót.

– Csak tanúként írtam alá. Laureano Mateo halála után megváltoztatta az árfolyamot. Odaadtam neki a főkönyvet, amiben a kifizetéseket rögzítették, és megkaptam a nekem járó összeget.

Laureano dühösen felállt.

– Fogd be a szád, te idióta!

A sikoly elterelte Eusebio figyelmét. Jacinto megütötte a csuklóját, és a fegyver leesett. Inés mindenki más előtt felkapta.

– Most aztán hallgatni fogsz rám – mondta, és rájuk mutatott. – A lányommal elmegyünk innen. Jacinto viszi el az iratokat. Ha bárki meglép, rájön, hogy egy özvegy is tudja, hogyan védje meg, ami az övé.

A zsákok mögött egy bezárt ládát találtak. Basilio kulcsa nyitotta a zárat. Benne volt az eredeti fizetési jegyzék, a váltó másolata és egy levél, amelyet Mateo írt alá öt nappal a halála előtt.

Ebben elmagyarázta, hogy 450 pesót fizetett, és időt kért a fennmaradó 150 leszállítására. Azt is figyelmeztette, hogy Eusebio nyomást gyakorol rá, hogy a telket az értékének kevesebb mint feléért adja el.

Rosita odalépett a nagybátyjához.

– Apa megbízott benned.

Eusebio lehajtotta a fejét, de a szégyen nem törölte el tetteit.

Hajnal előtt elsétáltak San Isidróba. Inésnél volt a revolver, Jacinto pedig kötéllel kötötte meg a két férfit. Rosita a gesztenyebarna lovon lovagolt, Jacinto kabátjába burkolózva, és a földről felszedett száraz virágot szorongatva.

Demetrio Sosa seriff kijött az irodájából, amikor meglátta őket. Először szabadon akarta engedni Laureanót, de több kereskedő is gyűlt össze. Hallották az előző este a lövéseket, és ismerték a hasonló váltókkal kirabolt családok történeteit.

Basilio botra támaszkodva jelent meg, Tomás, az anyakönyvi titkár kíséretében.

– Én is tanúskodni fogok – jelentette be. – Ha ismét hallgatok, ugyanolyan bűnös leszek, mint ők.

10 órakor a kerületi bíró rendkívüli tárgyalást nyitott. A tárgyalóterem tele volt gazdálkodókkal, özvegyekkel és kisbirtokosokkal, akik Laureano javára földet veszítettek.

Jacinto bemutatta az eredeti váltót. A kamatláb évi 6% volt. Laureano változata havi 12%-ot mutatott, újabb tintával írva. A fizetési jegyzék szerint Mateo 450 pesót fizetett, bár Laureano továbbra is a teljes összeget követelte.

Tomás két héttel a lejárta előtt benyújtotta a lefoglalási végzést. Basilio elmagyarázta, hogyan módosította Laureano a szerződéseket az aláírások beszerzése után. Végül Inés elmesélte Rosita elrablását.

Eusebio megpróbálta megmenteni magát.

– A lány az unokahúgom. Csak meg akartam védeni.

„Egy székhez kötözted, hogy lemondásra kényszerítsd az anyját” – válaszolta a bíró. „Ez nem védelem.”

Rosita szót kért. A bíró habozott, de megengedte neki, hogy közeledjen.

– A nagybátyám azt mondta, hogy anyám nem Treviño, és hogy a nők nem tudnak gondoskodni a földről. De anyám gondoskodott a házról, a kecskéről, az öszvérről, a kútról és rólam is, amikor senki más nem jött. Csak azért jött, hogy mindent elvegyen tőlünk.

A szoba elcsendesedett.