– Egy pénztelen özvegy nem tudja felnevelni magát – felelte Eusebio. – Mateo azt szerette volna, ha a föld a Treviño család kezében marad.
– Rosita egy Treviño.
– Nem te.
A mondat jobban fájt Inésnek, mint a fenyegetés. Tizenkét évig művelte azt a földet Mateo mellett, de Eusebio számára mindig is betolakodó maradt, aki olyasmit örökölt, ami a család férfitagjainak van fenntartva.
Jacinto ismét megvizsgálta a váltót. Az eredeti összeg 600 pesónak tűnt, de a havi 12%-os kamat egy karcolás fölé volt írva. A közjegyzői pecsét is hiányzott.
„Tudott Mateo olvasni?” – kérdezte.
– Alig írta alá a nevét – felelte Inés. – Eusebio elmagyarázta neki a szerződést. Azt mondta, hogy évi 6% a kamatláb.
Don Laureano kinyújtotta a kezét.
– Add vissza az okmányomat!
– Ez csalás szagú.
– Ön ügyvéd?
– Négy évig dolgoztam jegyzőként egy saltillói közjegyzői irodában.
Eusebio idegesen felnevetett.
– Most kiderült, hogy egy kóborló cowboy fogja megmenteni az özvegyet.
„Nem ígértem meg, hogy megmentem. Azt ígértem, hogy valakinek el kell magyaráznia ezt a tintát egy bírónak.”
Don Laureano visszaszerezte a váltót.
– Holnap, 12:00-kor jövök a seriffel. Minden, ami a földön van, az enyém lesz.
Amikor a hintó eltűnt, Inés Jacinto felé fordult.
– Nincs 600 pesónk. Még 6 sincs.
– Akkor nem fogunk hamisított adósságot fizetni.
Jacinto felnyergelte gesztenyebarna lovát. Inés felült az öszvérre, Rosita elöl, Canelát pedig a fészer mellett hagyta kikötve. 19 kilométert utaztak San Isidróba, egy egyutcás faluba, ahol Laureano birtokolta a boltot, a malmot és a házak jó részét.
Az anyakönyvi hivatalban Tomás Barragán titkár megerősítette a legrosszabbat.
– A lefoglalási kérelmet két héttel ezelőtt nyújtották be.
– A váltó még nem járt le – mutatott rá Jacinto.
Tamás lehalkította a hangját.
– Don Laureano mindig először a papírokat adja be. Senki sem vitatkozik vele.
– Szükségünk van az eredeti példányra.
– Nincs itt. Eusebio tanúként írta alá, és személyesen adta át a jegyzőkönyvet.
Jacinto emlékezett egy névre a dokumentum alján: Basilio Cruz, Laureano egykori könyvelője és Mateo unokatestvére. Az elhagyatott állomás mögött lakott. Egy ablaktalan lakásba zárva találták, remegő kézzel, egy falnak támasztott puskával.
– Menj el – mondta, felismerve Inést. – Mateót már eltemették. Nem akarok én lenni a következő.
– El fogják venni a házamat a lányomtól – felelte.
Basilio Rositára nézett, aki a szárított búzavirágot szorította a mellkasához. Ellenállása megtört.
Bevallotta, hogy Mateo 600 pesót kapott magvak vásárlására egy aszály után. Halála előtt 450-et visszafizetett. Laureano kicserélte a váltó első oldalát, és az éves kamatot havi kamattá alakította. Eusebio beleegyezett, hogy tanúskodni fog a föld felének megtartásáért cserébe.
„Megtartottam a fizetési jegyzék másolatát” – tette hozzá Basil. „A régi malomban van elrejtve. Matthew levelét is megőriztem.”
Egy lövés átfúrta az ablakot.
Jacinto a földre lökte Rositát és felborította az asztalt. Egy újabb golyó fúródott a falba. Kint Laureano két embere felült a lovára és elmenekült.
Basilio homlokán egy vágás volt az üvegtől, de még élt.
– Már tudják, hogy beszéltem – mormolta. – Ha visszajönnek, megölnek.
– Gyere velünk – mondta Jacinto.
Basilio nem volt hajlandó. Odaadott Jacintónak egy kulcsot, és elmagyarázta, hogyan juthat be a malomba. Jacinto ragaszkodni akart hozzá, de Inés rettegett, és sötétedés előtt vissza kellett érniük.
A visszaúton Rosita elaludt anyja mellkasának dőlve. Jacinto mellette lovagolt, és az utat figyelte.
„Nem értem, miért kockáztatja az életét értünk” – mondta Inés.
– Alma virágokat adott nekem az utolsó napig. Miután eltemettem, találtam egyet a Bibliámban, és bedobtam a tűzbe, mert nem bírtam elviselni, hogy lássam. Azóta úgy érzem, mintha elégettem volna az utolsó darab szerelmet is, amit rám hagyott.
– Fájdalom volt, nem szeretethiány.
–Rosita adott nekem még egy esélyt. Nem áll szándékomban hagyni, hogy elvegyék tőlem.
Inés Jacinto kezét kereste a két ló között.
– Nem adhatjátok vissza nekünk Mateót.
-Tudom.
–De mióta megérkezett, Rosita újra nevetett. És újra elkezdtem hinni abban, hogy a holnap más lehet.
Amikor a kunyhóhoz értek, az ajtó nyitva volt. Fahéj kötelét elvágták, a kecske pedig a kútnál mekegett. Bent törött edények, egy felborult szék és sárfoltok hevertek.
Rosita már nem ült az öszvéren.
Miközben Jacinto egy ágat szedett le az ösvényről, a lány felébredt és lement virágot szedni. Inés azt hitte, hogy visszament mögötte. Egyikük sem vette észre, hogy valaki lerántotta az ösvényről.
Az asztalon megtalálták az összetört búzavirágát és egy Eusebio által írt üzenetet:
„Írd alá a földterületről való lemondást délelőtt éjfél előtt. Ha bizonyítékokat mutatsz be ellenünk, soha többé nem láthatod a lányodat.”
Jacinto elővette a revolverét. Inés megragadta a karját.
– Nem mész el nélkülem.
A karám felől a gesztenyebarna ló nyerítése hallatszott. Rosita ruhájának egy fehér porral borított csíkja akadt a kengyel egyikébe.
Jacinto ismerte azt a port.
Abból az elhagyatott malomból származott, ahol Basilio elrejtette a bizonyítékot.
3. RÉSZ
Jacinto felült a gesztenyebarna lóra, Inés pedig mögé mászott. Az öszvér kimerült volt, és nem vesztegethették az időt. A malomhoz vezető út egy kiszáradt folyómedren keresztezett, és sziklafalak között kanyargott, ahol minden zaj felerősödött.
