Az eső könyörtelenül vert a macskakövekre, ahogy Emma azon az éjszakán végre hazaért. Remegő kézzel zárta be maga mögött az ajtót, majd a hátát a hideg fának vetve, lassan lecsúszott a padlóra. A mellkasa még mindig hevesen zihált. Kinyitotta a tenyerét, és a halvány előszobai fényben megnézte a vastag, fekete névjegykártyát. Csak egy telefonszám állt rajta, sötétszürke, dombornyomott betűkkel. Semmi név, semmi titulus. Csak egy szám, amely mögött a város legveszélyesebb embere rejtőzött.

A következő hetekben Emma megpróbált visszatérni a megszokott életéhez. Egy kis, hangulatos virágboltot vezetett a város központjától nem messze. A virágok illata, a növények csendes, békés növekedése mindig megnyugtatta, de azóta a sikátoros eset óta valami megváltozott. Minden alkalommal, amikor a bolt ajtaja feletti kis csengő megzörrent, összerezzent. Az utcán sétálva minden sötét ruhás férfiban a támadóit látta. A fekete névjegykártyát azonban sosem hagyta otthon. Bármennyire is félt Pétertől és a világától, a kártya egy megmagyarázhatatlan biztonságérzetet nyújtott számára. Beírta a számot a telefonjába, de nevet nem rendelt hozzá. Csak egyetlen pontot tett a névjegyzékbe.

Úgy tűnt, az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba, de a város alvilágában a dolgok sosem ilyen egyszerűek. A két bűnözőt, akiket Péter emberei átadtak a rendőrségnek, nem sokkal később bizonyíték hiányában és néhány korrupt ügyvéd közbenjárásával szabadlábra helyezték. Nem voltak nagypályás gengszterek, de egy olyan helyi bandához tartoztak, amelynek büszkeségét mélyen sértette, hogy a város legnagyobb klánvezére egy “senki” miatt alázta meg őket. Péteren nem tudtak bosszút állni – az egyenlő lett volna az öngyilkossággal. De Emmát könnyű célpontnak tartották. Meg akarták mutatni, hogy ők irányítják az utcákat, és senki, még Péter sem védhet meg mindenkit.

Egy borongós, novemberi késő délután Emma éppen a bolt zárásához készülődött. Az utca már sötétségbe borult, a kirakat halvány, sárgás fénye tükröződött a nedves aszfalton. Épp a vörös rózsákat metszette vissza, amikor a csengő élesen megkondult.

– Zárva vagyunk, sajnálom! – szólt hátra Emma, anélkül, hogy felnézett volna.

– Kár, pedig épp venni akartunk egy csokrot… a saját temetésedre.

A hang hideg volt és ismerős. Emma ereiben megfagyott a vér. Lassan megfordult. A bolt bejáratánál három férfi állt. Ketten ugyanazok voltak, akik a sikátorban is megtámadták, a harmadik pedig egy náluk is darabosabb, sebhelyes arcú alak. Az egyikük komótosan megfordította az ajtón lévő táblát, majd hallhatóan elfordította a zárat.

– Azt hitted, ilyen könnyen megúszod, kisasszony? – lépett közelebb az a férfi, aki legutóbb a falhoz szorította. – Azt hitted, mert egy nagykutya sétált arra, már érinthetetlen vagy?

Emma lassan hátrálni kezdett a pult felé. A szíve olyan hangosan vert, hogy szinte fájt. – Menjenek innen! A rendőrség percek alatt itt van, ha megnyomom a pánikgombot! – blöffölt, miközben a keze a köténye zsebébe csúszott. Ott lapult a telefonja.

– Nyomjad csak – nevetett fel a sebhelyes. – De mire ideérnek, már nem lesz miről beszélni. Csak egy kis üzenetet hagyunk az arcán a barátodnak. Hadd tudja meg, hogy a mi területünkön senki sem avatkozhat bele a dolgainkba.

Emma keze remegett a zsebében. Vakok tapogatózva oldotta fel a képernyőt. Ismerte a gombok elhelyezkedését, hetek óta minden este elképzelte ezt a mozdulatot. Megnyomta a gyorstárcsázót.

A pult mögé érve egy nehéz kerámiatestű vázát ragadott magához, próbálva időt nyerni. A telefon a zsebében egyet kicsöngött, majd halkan kattant. Egy mély, nyugodt hang szólt bele a vonal túlsó végén, olyan halkan, hogy a támadók nem hallhatták: – Igen?

Emma tudta, hogy csak egyetlen esélye van. Elengedte a vázát, egyenesen a támadóira nézett, és a zsebében lévő telefon felé ordított, teljes erejéből, ahogy azon a bizonyos éjszakán is tette:

– Péter! Péter, ments meg!

A támadók megdermedtek egy pillanatra, majd a vezérük dühösen felmordult, előreugrott, és egyetlen durva mozdulattal kirántotta Emma zsebéből a telefont. A kijelző világított, jelezve a folyamatban lévő hívást. A férfi gúnyosan a füléhez emelte a készüléket.

– Ki az? A megmentőd? – nevetett bele a telefonba. – Hallod ezt, te nagyképű rohadék? A kislányod most megfizet azért, amit a múltkor…

A férfi hangja hirtelen elakadt. A mosoly másodpercek alatt fagyott le az arcáról, ahogy meghallotta a választ a vonal túlsó végéről. A szoba csendjében Emma is tisztán hallotta Péter mély, jéghideg, minden érzelmet nélkülöző hangját a hangszórón keresztül:

– Ha egyetlen hajszála is meggörbül, a saját véreteken fogtok megfulladni. Tíz perc.

A férfi keze megremegett, és a telefon tompa puffanással esett a földre, a képernyője pókhálósra repedt. A bűnözők összenéztek. A bátorságuk, amely a bezárt ajtó és a túlerő tudatából fakadt, egy szempillantás alatt elpárolgott.

– Hagyjuk a fenébe – suttogta a harmadik, sebhelyes férfi, és az ajtó felé hátrált. – Ez az ember őrült, nem akarok vele ujjat húzni!

– Nem! – ordított a vezérük, próbálva visszanyerni az arcát. – Nem fog minket megállítani egy nyomorult telefonhívás! Tíz perc alatt árkon-bokron túl leszünk!