Megragadta Emma karját, és durván maga felé rántotta. A lány felsikoltott, és küzdeni kezdett, de a férfi ereje túl nagy volt. Kifelé próbálták vonszolni a hátsó kijárat felé. Emma belerúgott egy állványba, cserépedények és orchideák zuhantak a földre, hatalmas csörömpöléssel. Az idő lelassult. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt.

És ekkor, alig négy perccel a hívás után, az utcafronti kirakat üvege vakító fénnyel telt meg. Három hatalmas, fekete terepjáró fékezett csikorgó gumikkal a járdára hajtva, elzárva a bolt minden kivezető útját. A fényszórók éles, hideg sugarai keresztülmetszették a sötét üzletet.

A támadók lefagytak. Elengedték Emmát, aki azonnal a pult mögé rogyott.

A bolt ajtaja nem egyszerűen kinyílt; egy hatalmas rúgástól a zár kiszakadt a tokjából, és az üveg ezer darabra tört. Fekete öltönyös, sötét tekintetű férfiak áramlottak be az apró helyiségbe, mint az árnyékok, pillanatok alatt körbevéve a három rettegő bűnözőt. Nem volt kiabálás, nem volt fegyverropogás. Csak halálos, profi csend.

A testőrök sorfala hirtelen kettényílt, és belépett Péter.

Pontosan úgy festett, mint az első találkozásukkor. Sötét kabát, hideg, áthatolhatatlan tekintet, és az a fajta tekintély, ami elől az ember legszívesebben a föld alá bújna. Léptei alatt ropogott az üvegcserép, de ő a földön fekvő bűnözőkre ügyet sem vetve, egyenesen a pult mögé sétált.

Amikor meglátta a remegő, könnyes szemű Emmát a sarokba kuporodva, az arca egy pillanatra megváltozott. A hideg maszk mögül valami mély, emberi aggodalom suhant át a vonásain. Lassan letérdelt elé, levette a nehéz bőrkabátját, és gyengéden a lány reszkető vállára terítette.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, szinte suttogva. Emma csak némán bólintott, és önkéntelenül is megszorította a férfi kabátjának hajtókáját.

Péter felállt, és lassan megfordult. A szemeiben most olyan sötétség örvénylett, amitől még a saját emberei is önkéntelenül hátrébb léptek egy felet. A támadók ekkor már a földön térdeltek, a testőrök határozott szorításában. A vezérük, aki percekkel ezelőtt még olyan magabiztos volt, most reszketve, sápadtan meredt a padlóra.

– Én… mi nem akartuk… – kezdte hebegni a férfi, de Péter egyetlen, alig észrevehető kézmozdulattal elhallgattatta.

– Amikor utoljára találkoztunk, azt mondtam, hogy nem ismerem őt – szólalt meg Péter, és a hangja, bár csendes volt, úgy visszhangzott a kis boltban, mint a mennydörgés. – Akkor még igaz volt. De ma hibát követtetek el. Mert mostantól kezdve Emma a klánom védelme alatt áll. Aki az ő utcájába lép, aki az ő nevét a szájára veszi, az velem áll szemben.

Péter az egyik testőrére nézett. – Vigyétek őket. Gondoskodjatok róla, hogy ez a három soha többé ne érezze magát biztonságban ebben a városban. Sőt, egyetlen városban sem.

A bűnözőket némán, pillanatok alatt eltüntették a boltból, mintha soha ott sem lettek volna. A fekete autók közül kettő elhajtott a sötétbe, csak egy maradt az összetört kirakat előtt.

Péter visszalépett Emmához, kinyújtotta a kezét, és felsegítette a lányt. A virágbolt romokban hevert. Letört orchideák, eltiport rózsák és üvegcserepek borították a padlót. Emma körülnézett, és egy fojtott zokogás tört fel belőle. Ez a bolt volt az élete, a menedéke.

– Ne sírj – mondta Péter lágyan, ami annyira szokatlan volt ettől a kemény embertől, hogy Emma meglepetten felnézett rá. – Holnap reggelre itt minden pontosan úgy fog kinézni, mint újkorában. Új ajtó, új kirakat, friss virágok. Az embereim elintézik. De ma éjjel nem maradsz itt.

Kivezette a lányt a hideg utcára, és beültette a megmaradt terepjáró hátsó ülésére. Ő maga is mellészállt. Az autó finoman, hangtalanul megindult a város fényei felé. Sokáig csendben utaztak, csak a kerekek suhogása törte meg a némaságot.

– Miért? – kérdezte végül Emma, hangja még mindig remegett egy kicsit.

Péter lassan felé fordította a fejét. A kinti utcalámpák fénye ritmikusan pásztázta az arcát. – Miért mit?

– Miért jöttél el? Miért védesz meg? Én csak egy idegen vagyok. A múltkor is csak a szerencsén múlt.

Péter halványan elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amely ritkán látható az ő világában. – Tudod, Emma, az én világomban az emberek két okból ejtik ki a nevemet. Vagy azért, mert pénzt, hatalmat és szívességet akarnak tőlem, vagy azért, mert könyörögnek az életükért, mielőtt meghalnak. Mindkettőhöz rettegés és számítás társul.

A lány felé hajolt, tekintete mély volt és kutató. – De azon az esős éjszakán, abban a sikátorban te nem tudtad, ki vagyok. Nem a pénzemet akartad, nem a hatalmamat. Csak egy embert láttál, és tiszta, emberi segítséget kértél. És valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán, az ezer másik név közül pont az enyémet kiáltottad a sötétbe. Azt mondtad: “Péter, ments meg.”

A férfi hátradőlt a bőrülésen, és kinézett az ablakon. – Abban a pillanatban, ahogy kimondtad a nevem, már nem voltál idegen. A sors, vagy valami annál sokkal nagyobb erő kötött össze minket. És én sosem fordítok hátat annak, amit a sors az utamba sodor.