Az elkövetkező hónapokban Emma élete gyökeresen megváltozott, mégis ugyanaz maradt. A virágboltja másnap reggelre valóban újjászületett, mintha varázsütésre történt volna. Tovább árulta a rózsákat, a liliomokat és az orchideákat, de valami más volt. Az utcán sétálva már nem érzett félelmet. Bár láthatatlanok voltak, tudta, hogy Péter emberei mindig a közelben vannak, és vigyáznak rá.
És Péter… a rettegett klánvezér minden héten megjelent a kis virágboltban. Sosem öltönyös testőrök hadával érkezett, csak egyedül, csendesen, mintha abban az apró, virágillatú térben levethette volna a maffiafőnök nehéz páncélját. Ilyenkor kávét ittak, beszélgettek, és a két teljesen különböző világ lassan, de biztosan összeforrt.
Emma már nem az a megrémült lány volt a sikátorból, aki kétségbeesésében egy idegennek kiáltott. Olyan nővé vált, aki mellett a város legveszélyesebb férfija is békére lelt. A fekete, dombornyomott névjegykártya még mindig ott lapult a pénztárcájában, de már sosem kellett használnia. Mert tudta, hogy ha valaha is szüksége lenne rá, már nem egy nevet kell a sötétbe kiáltania. Csak ki kell nyújtania a kezét, és Péter mindig ott lesz, hogy megfogja. És néha – ahogy azt Péter is pontosan tudta – valójában a lány volt az, aki azon a bizonyos esős éjszakán megmentette őt.
