„Tegyétek a telefonokat, pénztárcákat és ékszereket a folyosóra! Most azonnal! Aki megpróbál valamit elrejteni, megbánja!”

Az utasok nem mozdultak.

A vezető összevonta a szemöldökét, és tett néhány lépést előre.

– Nem értettél? – kiáltotta. – Azt mondtam, tegyetek le mindent!

Az első sorban ülő férfi lassan felállt a helyéről.

Egy átlagos sötét kabátot, farmert és egyszerű kötött sapkát viselt. Semmiben sem különbözött a többi utastól.

– Tedd az ütőt a földre! – mondta nyugodtan a férfi.

Néhány másodpercig a busz elcsendesedett.

Aztán a banditák nevetni kezdtek.

„Érted egyáltalán, kivel beszélsz?” – kérdezte a vezető, miközben közelebb ért hozzá.

– Tökéletesen értem – felelte az utas. – Ezért mondom még egyszer utoljára. Tedd a fegyvert a földre.

A vezető meglendítette az ütőt, és megpróbálta megütni.

De a férfi sokkal gyorsabb volt.

Megragadta a bűnöző karját, erősen megcsavarta, és a bandavezért a padlóra kényszerítette az ülések között. A baseballütő hangos csattanással a folyosóra zuhant.

Szinte ugyanabban a pillanatban a többi utas is felállt a helyéről.

A halkan beszélgető nők levették hosszú kabátjaikat. Alatta védőruhát viseltek.

A férfiak bilincset rántottak, mire az idős utas, aki alvást színlelt, azonnal felállt és elállta a busz hátsó részét.

„Dopáljátok le a fegyvereket! Különleges egység!” – harsant egy hang a buszon keresztül.

 

A banditák megdermedtek.

Nem értették azonnal, mi történik.

A buszon ülők szinte mindegyike egy különleges taktikai egység tagjának bizonyult, akik előre elfoglalták a helyüket, és átlagos utasoknak adtak ki magukat.

Csak a sofőr és az idős nő volt civil. A nőt szándékosan helyezték a buszra, hogy az utazás kívülről teljesen hétköznapinak tűnjön, de egy rendőr végig mellette maradt.

Az egyik bandita megpróbált befutni a nyitott ajtón, de a tisztek, akik az erdőben rejtőztek, már kint vártak.

Egy másik bűnöző felemelt egy fémcsövet, de nem volt ideje lecsapni. Gyorsan lefegyverezték és a földre kényszerítették.

Másodperceken belül az összes támadó a folyosón feküdt, kezüket a hátuk mögé kötözve.

A banda vezetője még mindig nem tudta elhinni, ami történt.

– Ez egy csapda volt – rekedten mondta.

Az egység parancsnoka ránézett, és így válaszolt:

„Nem. Ez a bandád vége.”

Néhány perccel később rendőrautók érkeztek a buszhoz. Az utat mindkét irányból lezárták, és az elfogott bűnözőket egyenként vezették ki.

Viktor csak ekkor értette meg, milyen gondosan készítették elő az egész műveletet.

A rendőrautók kék és piros villogói kísérteties fényt vetettek a sűrű erdő fáira, miközben a kora reggeli köd lassan felszállt az aszfaltról. A feszültség, amely az elmúlt percekben szinte fojtogatta a levegőt, most egyfajta hideg, professzionális rutinná alakult át. A különleges egység tagjai, akik alig néhány perccel korábban még átlagos, fáradt utasoknak tűntek, most katonás precizitással biztosították a helyszínt.

A bandavezér, akit az egység parancsnoka pillanatok alatt a földre vitt, most megbilincselve, vérző orral térdelt az aszfalton. Szemeiben a korábbi arroganciát felváltotta a tiszta, hitetlenkedő rettegés. Társai, akik nemrég még baseballütőkkel és fémcsövekkel verték a busz ablakait, most egymás mellett, arccal a földre szorítva feküdtek, miközben fegyveres rendőrök álltak felettük.

Viktor, a buszsofőr, lassan engedte el a kormánykereket. Az ujjai elfehéredtek a görcsös szorítástól, és csak most vette észre, hogy mennyire remeg a keze. Vett egy mély lélegzetet, és hátradőlt az ülésben. A szélvédőn tátongó lyukon keresztül hideg levegő áramlott az utastérbe, magával hozva az őszi erdő és a kipufogógázok kevert illatát.

Az egység parancsnoka – a férfi, aki a sötét kabátot és a kötött sapkát viselte – odalépett a vezetőfülkéhez. Levette a sapkáját, felfedve rövid, őszülő haját és éles, sokat látott arcvonásait.

– Jól van, Viktor? – kérdezte a parancsnok nyugodt, mély hangon, mintha csak egy kávét kérne egy büfében.

Viktor bólintott, bár a hangja még egy kicsit rekedt volt, amikor megszólalt: – Igen… azt hiszem, igen. De… honnan tudták? Honnan tudták, hogy ma fognak lecsapni?

A parancsnok halványan elmosolyodott, és a busz roncsolt ajtajának támaszkodott. – Hónapok óta figyeljük őket. Ez a banda nem csak véletlenszerűen választott célpontokat. Volt egy belső emberük a busztársaságnál, aki leadta a drótot, hogy melyik járaton utaznak olyan emberek, akik a közeli piacra viszik a készpénzüket, vagy épp mikor szállítanak értékesebb csomagokat. Amikor tegnap este elfogtuk az informátorukat, megtudtuk, hogy ma az ön busza a célpont. Nem volt időnk lemondani a járatot, ráadásul ez volt a tökéletes alkalom, hogy tetten érjük őket.

Viktor a hátsó ülés felé pillantott, ahol az idős nő – aki korábban olyan rémültnek tűnt – most nyugodtan beszélgetett az egyik rendőrnővel, és éppen egy termoszból forró teát töltött magának. – És ő? – mutatott az idős asszonyra Viktor. – Ő is rendőr?

A parancsnok felnevetett. – Margit néni? Nem, ő nem rendőr. Ő a volt kiképzőtisztünk édesanyja. Szükségünk volt egy hiteles civilre, hogy a banda felderítői – akik a buszállomáson figyelték a felszállókat – ne fogjanak gyanút. Margit néni önként jelentkezett. Őszintén szólva, jobban élvezte ezt az akciót, mint bármelyikünk.