Amikor kibukkantak a kanyar mögül, a látvány sokkoló volt. Két hatalmas, páncélozott pénzszállító teherautó állt keresztbe az úton, mindkettő lángolt a motorháztetőnél. A sziklák mögül és a fák közül sötét ruhás, golyóálló mellényt viselő férfiak tüzeltek a járművekre. A zsoldosok profik voltak; fedezékből fedezékbe mozogtak, és módszeresen próbálták feltörni a páncélautók hátsó ajtaját.

Az egyik zsoldos éppen egy C4-es robbanócsomagot rögzített a hátsó ajtóra.

– Most! – üvöltötte a parancsnok.

A kommandósok egyszerre nyitottak tüzet. A meglepetés ereje tökéletes volt. A hátulról érkező, precíz sorozatok azonnal földre küldtek három zsoldost, köztük azt is, aki a robbanóanyagot próbálta élesíteni.

A támadók azonnal reagáltak. Bár meglepte őket az erősítés érkezése, nem estek pánikba. Kiképzett harcosok lévén, gyorsan új fedezéket kerestek, és viszonozták a tüzet. A szoros pillanatok alatt pokoli tűzharc helyszínévé vált. A golyók szikrákat vetettek a sziklafalakon, a levegőt füst és por töltötte meg.

A parancsnok egy felborult terepjáró mögé vetődött. Golyók záporoztak a fémkasznira, centiméterekre a fejétől. – Béta csapat, hol vagytok?! Pinned down! (Le vagyunk szegezve!) – kiáltotta a rádióba.

– Itt a Béta. Pozícióban vagyunk. Kezdjük a takarítást!

A hegyoldal felől hirtelen mesterlövészpuskák éles, száraz dörrenései hasítottak a levegőbe. Minden egyes lövés egyet jelentett: egy zsoldos a földre rogyott. A felülről érkező, halálos pontosságú tűz azonnal megváltoztatta az erőviszonyokat. A támadók, akik eddig az Alfa csapatot tartották nyomás alatt, most kénytelenek voltak a sziklák felé is figyelni.

Ez megadta a parancsnoknak és embereinek azt a néhány másodpercnyi előnyt, amire szükségük volt. – Füstgránátokat! – ordította a parancsnok.

Három kommandós azonnal füstgránátokat hajított az út közepére. A sűrű, fehér füstfal pillanatok alatt eltakarta a látási viszonyokat. A kommandósok – akik hőkamerás célzóberendezésekkel voltak felszerelve – átnyomultak a füstön.

A taktikai előny most már egyértelműen a rendőrségnél volt. A zsoldosok, vakon a füstben, összezavarodtak. A kommandósok sebészi pontossággal, hidegvérrel iktatták ki a fenyegetéseket. Egyenként fegyverezték le a megmaradt támadókat.

Hirtelen egy hatalmas motorbőgés hasított át a csatazajon. Az egyik fekete SUV, amelyet a zsoldosok használtak, hatalmas gázzal kitört a füstből, egyenesen a kommandósok vonala felé száguldva. A volán mögött egy sebhelyes arcú, kegyetlen tekintetű férfi ült – a zsoldosok vezetője, a Főnök. Megpróbálta áttörni a blokádot, hogy elmeneküljön.

– Félre! – ordította a parancsnok, és elrántotta az egyik fiatal kollégáját a száguldó jármű útjából.

A SUV áttörte a vonalat, és hatalmas sebességgel megindult a kanyargós hegyi úton felfelé.

– Nem hagyhatjuk meglépni! – kiáltotta a parancsnok.

Anélkül, hogy gondolkodott volna, beugrott az egyik hátrahagyott, még működő zsoldos-terepjáróba. A kulcs benne volt. A motor felbőgött, és a parancsnok eszeveszett tempóban a menekülő jármű után vetette magát.

A hajsza a Fekete-völgyi szerpentineken életveszélyes volt. A két hatalmas, páncélozott jármű centiméterekre a szakadék szélétől száguldott. A Főnök, látva, hogy üldözik, a visszapillantó tükrön keresztül próbálta lelőni a parancsnokot. Egy automata fegyvert nyújtott ki az ablakon, és vaktában lőtt hátrafelé.

A golyók ripityára törték a parancsnok szélvédőjét. A férfi kénytelen volt lebukni, miközben vakon irányította a járművet a kanyarokban. Tudta, hogy ez így nem mehet tovább; a következő egyenes szakasz a hegytetőn volt, ahol a menekülő könnyedén előnyt szerezhet.

A parancsnok egy merész, szinte öngyilkos döntést hozott. Amikor elértek egy éles, balra ívelő kanyarhoz, ahelyett, hogy fékezett volna, a gázba taposott. A járműve hatalmas csattanással nekiment az előtte száguldó SUV hátuljának.

A lökés ereje megdobta a Főnök autóját. A menekülő jármű kerekei elveszítették a tapadást a nedves aszfalton. A hatalmas, fekete autó megpördült a tengelye körül, majd nagy robajjal a sziklafalnak csapódott, és az oldalára borult. Füst és gőz csapott fel a roncsolt hűtőből.

A parancsnok satufékezéssel állt meg néhány méterrel arrébb. Kirúgta a behorpadt ajtót, és fegyverét felemelve, óvatosan közelített a felborult autóhoz.

A Főnök vérző arccal, de még eszméletnél volt, és épp próbált kimászni a betört ablakon keresztül. A kezében még mindig ott szorította a fegyverét.

– Dobd el! – ordította a parancsnok, a fegyvere csövét egyenesen a férfi fejére szegezve. – Véget ért.

A Főnök felnézett. Szemeiben düh és elkeseredés tükröződött. Lassan felemelte a fegyvert, mintha lőni akarna, de a parancsnok gyorsabb volt. Egyetlen, jól irányzott lövés érte a Főnök vállát. A fegyver kirepült a kezéből, ő maga pedig fájdalmas üvöltéssel rogyott vissza a roncsok közé.

– Mondtam, hogy véget ért – suttogta a parancsnok, miközben közelebb lépett, és kirúgta a fegyvert az útról.

Néhány perccel később a távolból végre meghallották a katonai helikopterek közeledő, dübörgő hangját. A légitámogatás megérkezett, de a csata már eldőlt. A különleges egység – amely a reggelt egy egyszerű buszjárat utasainak álcázva kezdte – sikeresen hárította el az évtized legnagyobb és legveszélyesebb fegyveres rablását.

A helyszín biztosítása órákig tartott. A páncélautó személyzete, bár sokkos állapotban volt, sértetlenül úszta meg a támadást. A pénzszállítmány hiánytalanul megmaradt. A tizenöt zsoldosból nyolcan életüket vesztették a tűzharcban, a többieket, beleértve a sebesült Főnököt is, megbilincselve szállították a legközelebbi szigorított fegyház kórházába.