A kinti zajok egyre hangosabbak lettek, ahogy újabb rendőrségi furgonok érkeztek a helyszínre. A banditákat egyesével kezdték bepakolni a rabszállítókba. A bandavezér, miközben elvezették a busz mellett, dühösen Viktor és a parancsnok felé köpött.

– Azt hiszitek, nyertetek?! – ordította a bandita, miközben két megtermett rendőr csavarta hátra a karját. – Ez csak a jéghegy csúcsa, ti idióták! Fogalmatok sincs, kivel szórakoztok! A Főnök élve fog megnyúzni benneteket!

A parancsnok arckifejezése azonnal megváltozott. A barátságos mosoly eltűnt, és a szemei jéghideggé váltak. Intett a két rendőrnek, hogy álljanak meg, majd lassan lesétált a busz lépcsőjén, egyenesen a bandavezér elé.

– A Főnök? – kérdezte a parancsnok halkan, de a hangjában olyan fenyegetés lappangott, amitől még a sokat próbált bűnöző is összerezzent. – Azt hittem, te vagy az agytröszt, Zoltán. Csak nem azt akarod mondani, hogy te is csak egy senki vagy, aki mások parancsait teljesíti?

Zoltán, a bandavezér, dacosan felemelte az állát, de a szemeiben félelem csillant. – Csak nevessetek! Mi csak a figyelemelterelés voltunk. Amíg ti itt vagytok, a srácok épp most intézik el az igazi melót. Ma van a fizetésnap a hegyi bányában, ugye? A páncélautó már úton van. Mire odaértek, csak hullákat és üres széfeket fogtok találni!

A parancsnok arca megfeszült. Gyorsan a rádiójához kapott, amely a válla mellett volt rögzítve. – Központ, itt Farkas-1. Azonnali helyzetjelentést kérek a 42-es úton haladó pénzszállító konvojról! Ismétlem, azonnali jelentést!

Néhány másodpercnyi fülsiketítő csend következett. Csak a rádió statikus sercegése hallatszott. Aztán egy feszült, sietős hang válaszolt: – Farkas-1, itt Központ. Elvesztettük a kapcsolatot a konvojjal. Az utolsó GPS jelük a Fekete-völgyi szorosnál szakadt meg, körülbelül négy perccel ezelőtt. A helyi járőrök nem tudják megközelíteni a területet, mert az utat egy felborult rönkszállító kamion torlaszolja el.

A parancsnok káromkodott egyet a foga között. Zoltán, a bandavezér, gúnyosan felnevetett. – Mondtam nektek! Késő!

– Vigyétek el innen! – parancsolta a rendőröknek a parancsnok, majd megfordult, és az egységéhez fordult. A busz körül álló, civil ruhás kommandósok azonnal tudták, hogy a küldetés még nem ért véget.

– Figyelem, mindenki! – kiáltotta a parancsnok. – Felszerelést felvenni! Ez az akció egy csali volt, hogy a rendőrség erőit ide, a város déli határára vonzzák. Az igazi célpont a Fekete-völgyi konvoj. A helikopteres egység már úton van, de mi vagyunk a legközelebb. Konvojba rendeződni, indulás két percen belül!

A busz utasai – akik valójában az ország legképzettebb terrorelhárítói voltak – másodpercek alatt átalakultak. A csomagtartókból és a rejtett táskákból előkerültek a kevlár mellények, a taktikai sisakok, és a gépkarabélyok. A halkan beszélgető nők, akik az imént még rettegő utasokat játszottak, most tárakat pattintottak a fegyvereikbe, és taktikai rádiókat rögzítettek a fülükre.

Viktor döbbenten figyelte, ahogy a busza körüli tér pillanatok alatt egy háborús felkészülési zónává változik. A parancsnok visszalépett hozzá.

– Viktor, maga most megvárja a helyszínelőket. A buszt biztonságba helyezik, Margit nénit pedig hazaviszik. Kiváló munkát végzett, megmentette a saját és a mi életünket is a hidegvérével. De most nekünk mennünk kell.

– Sok szerencsét, Parancsnok! – mondta Viktor, és ezúttal őszinte tisztelettel bólintott.

A parancsnok egy rövid biccentéssel válaszolt, majd beugrott az egyik fekete, jelöletlen SUV-ba. A rendőrségi járművek motorjai felbőgtek, és a konvoj hatalmas sebességgel, vijjogó szirénákkal vágott neki az erdei útnak, maga mögött hagyva a sérült buszt és a döbbent sofőrt.

A Fekete-völgyi szoros egy szűk, meredek sziklafalak által határolt útszakasz volt, amely sűrű fenyveseken vágott keresztül. Tökéletes helyszín volt egy csapdához. A rádióforgalmazás folyamatos volt a száguldó SUV-okban. A parancsnok, akit az egység csak “Öregnek” hívott a háta mögött, a térképet tanulmányozta a tabletjén.

– Központ a Farkas-1-nek. A drónkép alapján a konvojt beszorították a szoros közepén. Két páncélozott járművük van, mindkettő mozgásképtelen. Nehézfegyveres támadók vették körül őket. Körülbelül tizenöt-húsz fő. Rakétavetőket és robbanószereket használnak. Az őrök még kitartanak a járművekben, de a páncélzat nem fogja bírni a végtelenségig.

– Értettem, Központ – válaszolt a parancsnok. – Mennyi időnk van a légitámogatásig?

– Legalább tizenöt perc a viharos szél miatt. Magukra vannak utalva.

A parancsnok a visszapillantó tükörbe nézett, ahol az egysége feszülten várt. – Hallottátok. Tizenöt ember, nehézfegyverzettel. Ezek nem utcai huligánok baseballütőkkel. Profi zsoldosok. Nem adunk nekik esélyt a felkészülésre. Hátulról csapunk le rájuk. Két csapatra válunk. Az Alfa csapat velem jön frontálisan, a Béta csapat a sziklák felől keríti be őket. Gyerünk!

A járművek hatalmas fékcsikorgással álltak meg az úttorlaszt képező, keresztbe fordított rönkszállító kamion előtt. A kommandósok némán, profi mozdulatokkal özönlöttek ki a kocsikból. A fegyverek kattanása és a taktikai bakancsok tompa puffanása volt az egyetlen zaj, amit csapatszinten csaptak.

Ahogy gyalog közeledtek a szoros felé, a levegőben már érezni lehetett a puskapor, az égett gumi és a robbanóanyag fanyar szagát. A távolból heves gépfegyverropogás és tompa robbanások hangja szűrődött ki.

A parancsnok intett a kezével. A Béta csapat, amelyet egy magas, szikár tiszt vezetett, némán levált, és a meredek, fás hegyoldalnak vette az irányt, hogy felülről biztosítsanak fedezetet. Az Alfa csapat a parancsnok vezetésével a kamion roncsai mögött osont előre.