Amikor az este lassan leszállt a Fekete-völgyre, a parancsnok a roncsolt járművek mellett állt, és egy bögre forró kávét kortyolgatott, amit a mentősök adtak neki. Az arca koromfekete volt a füsttől, az egyenruháját sár és vér áztatta.
A Béta csapat vezetője odalépett hozzá, és fáradtan elmosolyodott. – Szép munka volt, Öreg. Azt hiszem, a vezérkar kénytelen lesz végre megadni neked azt a kitüntetést, amit évek óta visszautasítasz.
A parancsnok halkan felnevetett, és megrázta a fejét. – Tartsd meg a kitüntetéseket magadnak, Gábor. Én csak azt a napot várom, amikor végre egy olyan buszra szállhatok fel, amit nem akarnak eltéríteni, és tényleg csak elutazhatok a végállomásig anélkül, hogy fegyvert kellene rántanom.
– Álmodozz csak – veregette meg a vállát a tiszt. – A mi fajtánk sosem tud nyugodtan utazni.
Két héttel később.
A reggeli napfény lassan áttört a kisváros felett húzódó vékony felhőrétegen. Az őszi levelek aranysárga és vörös színekben pompáztak az út mentén. A buszállomás tele volt élettel; diákok igyekeztek az iskolába, idősek a piacra, munkások a műszakjukra.
Viktor, a buszsofőr, ott ült a volán mögött. A busza ugyanaz volt, mint azon a bizonyos napon, de a betört szélvédőt, a horpadt ajtókat és a fényszórókat teljesen kicserélték. Frissen festve, tisztán állt a peron mellett.
Viktor nyugodtan ellenőrizte a jegyeket, miközben a rádióból halkan szólt egy régi sláger. Megtanulta feldolgozni a traumát; sőt, a városban egyfajta helyi hősként tekintettek rá a hidegvére miatt.
Amikor az utolsó utas is felszállt, Viktor épp becsukni készült az ajtót, amikor egy alak lépett fel a lépcsőn.
Egy sötét kabátot és egyszerű kötött sapkát viselő férfi volt az. A szemeiben ott bujkált az a bizonyos éles, mégis barátságos fény.
Viktor azonnal felismerte. A kezébe vette a jegyblokkot, de a keze megállt a levegőben. – Parancsnok… – mosolyodott el szélesen. – Ne mondja, hogy ma megint vár ránk egy banda az erdőben. Mert ha igen, most azonnal felmondok.
A parancsnok – az Öreg – őszinte, mély nevetésben tört ki. Zsebébe nyúlt, és elővett néhány aprópénzt. – Nyugodjon meg, Viktor. Ma nincs bevetés. Nincs akció, nincsenek zsoldosok, és Margit néni is otthon süti a sütit.
Letette a pénzt a pultra. – Ma csak egy egyszerű utas vagyok. El kell jutnom a központi pályaudvarra. Meglátogatom a lányomat az egyetemen. Kaphatok egy jegyet?
Viktor széles mosollyal bólintott, letépte a jegyet, és átnyújtotta neki. – Ingyen van, Parancsnok. Tekintse a ház ajándékának. De csak akkor, ha ezúttal végre hátradől, és tényleg csak élvezi az utazást.
A parancsnok elvette a jegyet, megemelte a sapkáját, és hátrament a busz közepére. Helyet foglalt egy ablak melletti ülésen, levette a kabátját, és kinézett a napsütéses tájra.
Viktor a visszapillantó tükörből még egyszer végignézett az utasokon. Átlagos emberek, hétköznapi gondokkal. Egy anya a gyermekével, egy olvasó diák, és egy fáradt kommandós, aki végre talált egy kis békét.
A sofőr sebességbe tette a buszt, és a hatalmas jármű lassan, méltóságteljesen kigördült az állomásról, elindulva a megszokott, békés útvonalán. Az erdő ezen a napon nem rejtett veszélyeket, csak a természet csendes, őszi szépségét. És ez így volt tökéletes.
