Vett egy romos farmot, majd felfedezte, hogy valaki lakott az istállóban.
Josefina felemelte a lámpást, és egy gőzölgő kávéscsészét fedezett fel az imént vásárolt ingatlan pajtájában: valaki lakott ott, és hallotta, hogy bejött.
1888 novembere volt. Chihuahua hegyeiben a szél figyelmeztetően zúgott a padlódeszkák között. Josefina az utolsó 18 pesóját költötte arra az elhagyatott tanyára, meggyőződve arról, hogy senki sem vehet el tőle ilyen szerény dolgot.
Most egy rozsdás villát szorongatott.
– Lassan szállj le.
A szalma roppant a feje fölött.
– Nem akarnám megijeszteni.
– Akkor kérlek, hagyd abba a bujkálást.
Egy férfi ereszkedett le a lépcsőn. Körülbelül 35 éves volt, ápolatlan szakállal és foltozott kabáttal. Mielőtt a fényhez lépett, felmutatta üres kezét.
– Hajnalban indulok.
– Tudtad, hogy ezt a helyet eladták?
– Ott voltam az árverésen.
Josefina emlékezett a férfiakra, akik ajánlattétel nélkül nézték, ahogy számolgatja a pénzét. Azt hitte, egy varrónőt gúnyolnak, aki beázott tetőt vásárol. Talán tudtak valamit, amit ő nem.
San Jerónimo 9 kilométerre volt. Sötét lett az út, és hópelyhek kezdtek hullani a küszöbön.
„Ma éjjel az istállóban fog aludni.”
„Holnap majd elmondja, hogy ki ő.”
A férfi lehajtotta a fejét.
Josefina anélkül sétált vissza a házhoz, hogy hátat fordított volna. Eltorlaszolta az ajtót, és a hajtűvel a priccs mellett aludt, azon tűnődve, hogy vajon menedéket vagy csapdát vásárolt-e.
Hajnalban a padlót felsöpörve, tiszta vízzel áztatva találta, és egy fémlemez fedte a tetőn lévő legnagyobb lyukat. Valaki gondozta a házat anélkül, hogy teljesen meg tudta volna javítani.
Az idegen a tyúkólban volt. Hat tyúk volt a csizmája körül, egy pedig a vállán.
– Doña Inéséi voltak.
– Hálás lennék, ha nem ölnéd meg őket.
– Hol van ő?
Lesütötte a tekintetét.
A pajta mögött, egy nyárfa alatt egy sír volt. A keresztre Inés Robles neve és az 1821–1888 közötti évszámok voltak vésve. Alatta egy mondat: ő tartotta égve a lámpást.
„A férje 1884-ben halt meg” – magyarázta.
„Szeptemberig itt maradt.”
– Eltemetted őt?
– Senki más nem volt.
Josefina megvizsgálta a férfi kezét. A körmei letörtek voltak, de a sír körül gondosan elrendezett föld volt.
Emiliano elmondta neki, hogy betegen érkezett, miután lesétált a vasúti sínekről. Inés anélkül nyitotta ki az ajtót, hogy megkérdezte volna, mennyit tud fizetni. Inés adott neki húslevest, egy takarót és időt a felépülésre. Minden este egy lámpást tett az ablakba, arra az esetre, ha valamelyik utazónak meg kellene találnia az utat. Amikor Emiliano kezdett elveszíteni az erejét, hátramaradt, hogy vizet hozzon és a csirkékre vigyázzon. Miután eltemette, nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen: attól félt, hogy soha senki nem tér vissza, hogy emlékezzen arra az asszonyra, aki ott lakott. Josefina néhány zöld ágat hagyott a kereszt mellett, mielőtt visszament a házba.
-Hogy hívják?
—Emiliano Ríos.
– Tudod, hogyan kell tetőt javítani?
Így kezdődött a megállapodás: munka cserébe élelemért és szállásért a pajtában. Nem volt pénze felvenni a férjét; úgy tűnt, még a lélegzéshez is engedélyre van szüksége.
Emiliano megjavította a kályhát, tűzifát aprított és rögzítette a fémlemezeket. Josefina vegyes eredménnyel főzött. Egyik este olyan erősen tálalta a tortillákat, hogy Josefina diszkréten megkocogtatta az egyiket a tányéron.
– Használhatók a tető befedésére.
Felvonta a szemöldökét.
– Ha tovább beszél, holnap körmöt fog enni reggelire.
Mosolygott és mindent megevett.
A mosoly eltűnt az arcáról, amikor megpróbálta bekötözni a kezét, vagy egy másik takarót adni rá. Addig dolgozott, amíg teljesen ki nem merült, mintha minden pihenés megérdemeletlen kiváltság lenne.
Josefina felismerte az ujján a sötétkék foltot: tinta. Apján is ugyanez a folt keletkezett, miután könyvelte a bőrműhelye számláit.
Emiliano azt mondta, hogy szarvasmarhákat terelgetett. Ezt az ellentmondást megtartotta magának, és nem tett fel további kérdéseket.
8-án elment a városba szegekért. A boltban Doña Petra lemérte, mire van szüksége, és megnézte a megfoltozott ruháját.
– Már rólad beszélnek, meg a férfiról, aki a tanyán van.
– Beszélhetnének a tetőről is, amit javít.
A boltos röviden felnevetett.
– Inés minden szombaton jött a tojásaival.
– Még a gyertya nyugtáját is megtartotta.
– Nem vesztette el a földjét gondatlanságból.
Josefina alig lépett ki az utcára, amikor egy jól öltözött férfi állta el az útját. Aranyórát viselt, és két férfi állt mögötte.
– Gaspar de la Serna.
– Az én földjeim a tiéddel határosak.
– 200 pesót ajánlok fel a címért.
Egy ágyra, lisztre és éhség nélküli hónapokra gondolt.
– Miért fizetnék ennyit?
– A patak mellett.
– Akkor többet ér, mint amit mondtak.
A földbirtokos mosolya megkeményedett.
„Egy nőnek, aki egyedül él, alaposan meg kell gondolnia, hol tölti a telet.
” „A pajták nem mindig biztonságosak.”
Josefina válasz nélkül beszállt a kocsiba. Nem említett semmilyen pajtát.
Azon az estén letette a tányérokat az asztalra, és megvárta Emilianót.
– Gáspár felajánlott nekem 200 pesót.
Mozdulatlanul maradt.
– Ezt már tudtam, nem igaz?
Emiliano lassan leült.
– Többször is megpróbált Inéstől vásárolni.
– Vizet akart.
– És mi köze ehhez neked?
Felmutatta foltos ujját.
