„Vidd el innen; egy bárányt sem ér” – mondta az apa, miközben a király elvitte; de a király adott neki aranyat és koronát.
– Vigyétek el! Az én lányom kevesebbet ér egy báránynál!
Eusebio Salazar botjával a kerítésre csapott 50 pásztor és kereskedő szeme láttára. Aztán megragadta Ximena vállát, és elszakította a gyapjúruháját. Senki sem avatkozott közbe. Néhány férfi nevetett; mások úgy tettek, mintha az állatokat vizsgálgatnák, hogy ne kelljen a lányra nézniük, akit eladásra kínáltak.
Ximena érezte a jeges sarat a csizmájában. Huszonnégy éves volt, a kezei kirepedeztek, és volt egy juhnyíró ollója, ami az édesanyjáé volt.
– Egy juh gyapjút és húst ad – folytatta Eusebio. – Ez csak eszik és ellentmond nekem.
Egy kereskedő 3 zsák árpát kínált.
Ximena beszúrta az ollót az apja melletti oszlopba.
– Ha nem tudod felismerni a munkát, ami fenntartja otthonodat, akkor egyetlen zsák gabona sem fog megmenteni.
A nevetés abbamaradt.
Aztán paták dobogása hallatszott.
A havas útról előbukkant Emiliano Valdés, az Északi-csúcsok királya, 12 őr kíséretében. Fekete lova a karámhoz lovagolt. Szürke köpenye alatt láncpáncélt viselt; arcán egy sebhely húzódott az álláig.
A férfiak lehajtották a fejüket. Ismerték a történeteket farkasvérükről és az ellenségeikről, akik túl későn tanulták meg, hogy féljenek tőle.
A király leszállt a lováról, megfigyelte az asztalon gondosan szétválogatott gyapjút, majd Ximena kezeit. Végül elejtett egy bőrtáskát.
100 aranypénz gurult a gyapjúk közé.
Eusebio kinyitotta a száját, de Emiliano nem hagyta megszólalni.
– Nem veszítettél el egy birkát sem. Bebizonyítottad, hogy nem tudod, hogyan kell gondoskodni a saját lányodról.
Ximena mozdulatlan maradt.
– És tudod, mennyit érek én?
A kapitány a kardja után nyúlt. A király megállította.
– Nem. Ezt neked kell eldöntened.
Los Encinosban Ximena édesanyjának halála üres széket és gyengédség nélküli házat hagyott maga után.
Doña Jacinta megtanította négy lányának a gyapjúval való bánásmódot, de a legkisebb örökölte a szálak megkülönböztetésére való türelmét és az elszántságát, hogy mások kidobott holmiját is felhasználja. Amikor az előző fagyban meghalt, Ximena a fekete kőorsóját a kötényzsebében tartotta.
Eusebio nyájának jó részét elvesztette betegségek miatt. Legidősebb lányai messze laktak, és az adószedők még az első havazás előtt követelték a sarcot.
Ahelyett, hogy Ximenára hallgatott volna, aki takarók eladását és a karámok javítását javasolta, minden hiányért őt kezdte hibáztatni.
Addig dolgozott, amíg belefájdult az ujja. A férfi csak azt ellenőrizte, hogy vacsora után mennyi kenyér maradt.
Azon a reggelen úgy döntött, hogy annak adja, aki a legtöbbet kínálja.
A király, aki a falvakon utazva ellenőrizte a téli készleteket, az útról látta a megaláztatást. Az asztalon felismert egy olyan technikát is, amely ritkaságszámba ment az erődjében: Ximena egyetlen réteg gyapjúpamut elpazarlásával elválasztotta a belső szálakat a durva szőrtől.
„A katonáim megbetegedtek a hidegtől” – magyarázta. „A déli utak lezárulnak, és a textíliáink nem jók ezeknek a hegyeknek. Szükségem van valakire, aki ért ahhoz a gyapjúhoz.”
Ximena az aranyra nézett.
– Kézművesnőt keresel, vagy olyan szobalányt, aki nem tud elmenni?
– Egy kézművesnő.
– Akkor fizetést, szerszámokat és szabadságot akarok a távozáshoz.
Emiliano felhívta az írnokát.
– Foglald írásba.
Míg a férfi a pergament készítette elő, Euszebiosz megpróbálta begyűjteni az érméket.
– Mindig is tudtam, hogy a lánynak tehetsége van.
Ximena lehúzta az ollót az oszlopról.
– Milyen kár, hogy arany kellett ahhoz, hogy lásd.
Szerszámaival és három köteg gyapjúval távozott. Nem fordult vissza, hogy elbúcsúzzon.
Négy napon át keltek át szakadékokon és dér borította ösvényeken. Ximena csendben lovagolt, ugyanolyan óvatosan figyelve a királyt, mint ahogyan a hibás szálakat vizsgálta.
Minden este a tűz mellett forgott. Amikor Emiliano köpenyt kínált neki, visszautasította.
– Már eleget fizettél. Nem akarok többet tartozni neked.
A ruhát egy kőre tette.
– Vegyél fel kabátot, mert fázol. Nem azért, mert hálával tartozol nekem.
Ximena megvárta, amíg elmegy, mielőtt felvette.
5-én hajnalban megérkeztek Peñas Negrasba, egy mély tavon épült erődítménybe, hegyek közé, ahol nyáron alig tűnt el a hó.
A falakon belül didergő katonákat, gyermekmenekülteket és az árkádok alatt alvó nőket találtak. A tél hamarabb megérkezett, mint várták.
Baltasar Montoya, a királyság kormányzója, kijött eléjük.
– Az őrszemek nem bírják a műszakokat. A finom gyapjú nem érkezik meg, a hegyi gyapjúval pedig lehetetlen dolgozni.
Tekintete Ximenán elidőzött.
– Gondolom, most már lesz még egy levonnivaló adag.
Leszállt a lóról.
– Talán kevesebb adagot kellene levonnod, és jobban kellene ellenőrizned a raktáraidat.
Baltazár elpirult.
– Ki ad neked jogot, hogy így beszélj velem?
– Az az ember, aki felbérelt, hogy megoldjam azt, amit te lehetetlennek nevezel.
Emiliano elrendelte, hogy mutassák meg neki a pincéket.
Ximena több száz bálát talált nedves falaknak halmozva. Némelyik elveszett, másokat még meg lehetett menteni. Az erődnek volt elég gyapjúja, de senki sem jelölt ki száraz helyet, és senki sem próbálta meg más módon feldolgozni.
Visszatért a királyhoz.
–Szükségem van az elhagyatott szövőteremre, ácsokra és tüzelőre. Szeretném felvenni a 30 nőt is, akik az udvaron alszanak.
– Elismert foglalkozás nélküli menekültek – tiltakozott Baltasar.
