– Amikor megörököltem a koronát, azt hittem, elég jobb parancsokat adni.

– Néha gyapjút is kell cipelni – felelte Ximena.

Mosolygott.

Várni kezdte a lépteit a lépcsőn.

Nem voltak elhamarkodott ígéretek. Megosztották egymással a munkájukat, a csendeket és az édesanyjukra való emlékeket. Amikor Emiliano meg akarta fogni a kezét, először ő kérte meg.

Ximena felajánlotta neki.

Napokkal később, a műhelynyilvántartások áttekintése közben megtalálta a Los Encinosban aláírt dokumentumot.

Az Euszebiosznak adott 100 érmét kártérítésként kötötték ki a lányára a régi törvények által előírt családi kötelezettségek elengedéséért. A pergamen megtiltotta apjának, hogy követelje a bérét, megszervezze a házasságát, vagy követelje a visszatérését.

A következő oldalon egy másik tétel is szerepelt: 100 érme a király személyes vagyonából egy szabad takácsok egyesületének létrehozására.

Ximena odaadta a könyvet Emilianonak.

– Miért nem mondtad, hogy indíthatok egy saját műhelyt?

– Megkértem őket, hogy adjanak neked egy másolatot. Baltasar biztosan megtartotta.

Mély lélegzetet vett.

– Hetekig azt hittem, hogy megvetted.

– Tudom. És meg kellett volna győződnöm róla, hogy nálad van a dokumentum.

Ximena a műhelynek kijelölt területre nézett.

– Azt akarom, hogy minden nőé legyen, aki építette.

– Akkor készítünk egy másik dokumentumot.

Azon az éjszakán ő volt az, aki megcsókolta.

A fekete tél a napforduló előtt leszállt a csúcsokra.

A tó kezdett befagyni. Az utak eltűntek, és a falvakból családok költöztek Peñas Negras felé.

A műhely kinőtte magát: a 30 nő már több mint 100 önkéntest tanított. 1000 takarót és köpenyt készítettek elő, valamint bélelt csizmákat és függönyöket a folyosók lezárására.

A király megnyitotta azokat a termeket, amelyeket korábban banketteknek tartottak fenn. Ximena turnusokat és foglalásokat szervezett. A gyógyítók vigyáztak a gyermekekre és az idősekre.

A vihar harmadik napján egy felfedező érkezett hírekkel Los Encinosból.

Egy lakókocsi rekedt Paso del Venadóban. Eusebio is a menekültek között volt.

Röviddel ezután hangos csattanás rázta meg a hegyeket.

A lavina elzárta a szurdokot.

Ximena három szánt rakott meg takarókkal, kötelekkel és élelemmel.

– Nem mész ki egyedül – mondta Emiliano.

– Nem terveztem, hogy megteszem. Olyanokra van szükségem, akik ismerik az utat.

A király 50 őrt és az építőmestert gyűjtött össze.

Kötelekkel összekötözve haladtak előre, a hó alatti ösvényjelzőket keresve. Amikor megérkeztek, roncsokra roncsolt szekereket és egy rést találtak a sziklák között. Hangok szűrődtek ki belülről.

Az őrök biztosították a bejáratot. Ximena takarókat osztott és segített fogadni az első kimentett embereket.

Aztán hallotta, hogy egy kislány sír mélyebben bent.

Inés felismerte unokája hangját, aki más rokonokkal együtt utazott el a faluból.

Ximena beosont az üregbe, mielőtt megállíthatták volna. Egy sérült idős asszony mellett találta meg a lányt, és átadta az őt követő őrnek.

Ahogy betekerte a nőt, a bejárat feletti kő megnyikordult.

A romlás csapdába ejtette őket.

Kint Emiliano hallotta a sikolyt, majd semmit.

Levette a köpenyét. Teste megváltozott a katonák szeme láttára: vállai kiszélesedtek, karmai megjelentek, karjait pedig sötét szőrzet borította.

De még az ő ereje sem volt képes megmozdítani azt a tömböt segítség nélkül.

A brigádvezető gerendákat és emelőket helyezett el. Az őrök tolták, míg Emiliano a szélét tartotta, nehogy a nőkre omoljon.

Sikerült rést nyitniuk.

Először az idős asszonyt vitték ki. Aztán a király elérte Ximenát, aki alig válaszolt.

Saját műhelyéből származó takaróba csavarta, és a szánhoz vitte.

– Maradj velem.

Kinyitotta a szemét, amikor megérezte a kezét.

– A lány…

–Inéssel van. Te mentetted meg.

Ximena mosolyogni akart, de sírni kezdett.

Emiliano a homlokát az övéhez támasztotta.

Hajnal előtt tértek vissza a túlélőkkel. Eusebio is köztük volt, hamuszürke takaróval betakarózva.

Ximena három napig a gyógyítók gondjaira vigyázott. Amikor fel tudott kelni, elment meglátogatni őt.

Az apja megpróbált felállni, de a lábai nem tartották meg.

Egy tál húslevest hagyott maga mellett.

-Jön.

Eusebio a takaróra, az övén lévő ollóra és a keze körüli kötésekre nézett.

– Azt mondtam…

– Emlékszem.

Sírni kezdett.

– Nem érdemlem meg, hogy megmentsenek.

– Senkinek sem kell itt egy takarót sem keresnie.

Ez nem törölte el a történteket. Eusebio megértette ezt, amikor a lánya anélkül távozott, hogy megölelte volna.

A következő hetekben segített padokat javítani, karámokat tisztítani és tűzifát osztani. Soha többé nem követelt engedelmességet. Amikor bocsánatot kért, Ximena azt mondta, hogy időre lesz szüksége.

Beleegyezett.

Az olvadással segélykaraván érkezett Los Encinosba: gabona, szerszámok és 500 takaró. A takácsok tanárokat küldtek, hogy egy másik műhelyt nyissanak.

A falu, amelyik nevetett Ximena megaláztatásán, megtanulta tisztelettel kiejteni a nevét.

Emiliano megkérte a kezét, amikor a hó kezdett visszahúzódni az udvarokról.

– Meg akarom osztani veled az életemet. De a műhely a tiéd és a kollégáidé marad, akár elfogadod, akár nem.

Ximena megigazította a foltozott köpeny gallérját.

– Elfogadom. És te továbbra is cipelhetsz fát.

A szövőteremben házasodtak össze.

A koronát, amit felajánlottak neki, összefonódó búzakalászok és orsók díszítették. Mielőtt elfogadta volna, Ximena megkereste Inést a vendégek között, és átadta neki a műhely tulajdonjogát igazoló okiratot, amelyet minden kézműves nevében aláírtak.

Aztán Emiliano a vállára terítette a királyi palástot.