– Majd megtanulják. Az éhség nem akadályozta meg őket abban, hogy használják a kezüket.

„Mennyi időre van szükséged?” – kérdezte Emiliano.

– Az első takarókhoz 3 hét szükséges. Az egész helyőrség felruházásához további segítségre van szükség.

A király beleegyezett. Ximena kérte, hogy minden nő kapjon fizetést és szállást, mielőtt elindulna.

Baltasar köszönés nélkül elhagyta a szobát.

A menekültek kiabálásra számítottak. Néhányan olyan otthonokban dolgoztak, ahol egyetlen hiba miatt nem kaptak vacsorát.

Ximena anyja orsóját az asztal közepére helyezte.

– Itt senki sem fog fillérekért dolgozni. De együtt kell tanulnunk, és lesznek nehéz napok.

Inés, egy özvegy, aki az unokája kezét fogta, megkérdezte, hogy elbocsáthatják-e őket, ha vége a télnek.

„Egy olyan műhelyt szeretnék indítani, ami nyitva marad” – válaszolta Ximena. „Még nem tudom, hogyan. Nem fogok olyat ígérni, amit nem tudok betartani.”

Ez az őszinteség több önbizalmat adott nekik, mint bármilyen beszéd.

Kitakarították a termet, megjavítottak 12 szövőszéket, és elszállították a felhasználható gyapjút. Ximena megtanította nekik, hogyan mossák a szálakat anélkül, hogy eltávolítanák róluk az összes természetes olajat, hogyan válasszák szét a szálakat, és hogyan készítsenek sűrű anyagot, amely véd a szél ellen.

Az első minták tökéletlenek voltak. Az egyik takaró túl nehéz volt; egy másik szélein átengedte a levegőt. Szétszedték a darabokat, és újra próbálkoztak.

Ximena azonban hibát követett el, ami majdnem mindent tönkretett.

Baltasar minden kérést megkérdőjelezett. Hogy elkerülje az újabb vitát, úgy döntött, hogy előkészíthetik a szárítógalériákat további munkások felvétele nélkül.

A kazánok gőzzel töltötték meg a hajót. Éjszaka a hideg tetőről csöpögni kezdett a rackekre.

Amikor Inés felébresztette, a 300 előkészített gyapjú közül néhány már keményedett a jégtől.

Ximena nézte, ahogy hullik az esőcsepp. Napi 18 órát dolgozott, és még mindig mindent elveszített.

– Takard le őket – kérte Inés –, én pedig áthelyezem a háttereket.

– Ez nem elég. El kell távolítanunk a nedvességet.

Ximena most először félt felnézni. A nők megbíztak benne, és a tehetetlennek tűnéstől való félelme veszélybe sodorta őket.

Éjfél után felment a királyi lakosztályba.

Emiliano, miután meghallotta az őrökkel folytatott vitát, ajtót nyitott.

-Mi történt?

– Hibáztam. Nem a szükséges munkákat rendeltem meg, és a gyapjú jéghideg.

Fogta a csizmáit.

— Mire van szükség?

Ximena zavartan nézett rá.

—Ácsok. Kőművesek. Egy füstcsatorna, amely a felső kéményekhez vezet.

Menjünk.

Nem történt megaláztatás. A király felébresztette az építőmestert, mozgósította az őrségét, és velük együtt lement.

Órákon át katonák és takácsok mozgatták a kereteket, miközben kézművesek kinyitották a régi szellőzőaknákat. Emiliano addig cipelte a csomagokat, amíg porrá nem borult.

Hajnalra szinte az összes gyapjút megmentették.

Ximena kimerülten leült egy szövőszék mellé.

– Azt hittem, ha segítséget kérsz, hatalmat adsz felettem.

Emiliano egy forró csészét tett a kezébe.

– Már így is elég erőm van. Szükségem van rád, hogy meg tudd mondani, ha valami baj van.

Némán sírt. A férfi a közelben maradt, magyarázatot nem követelve.

Az első 50 takaró készen állt, mire egy járőr visszatért a viharban csapdába esve.

A 10 felfedező megfagyott ruhában érkezett. Köztük volt Nicolás, Rodrigo Cárdenas úr fia, aki egyike volt azoknak a nemeseknek, akik a leginkább megvetették az új műhelyt.

Ximena segített elvágni a megmerevedett szíjakat. A gyógyítók levették a nedves ruhákat, a takácsok pedig száraz takarókat, matracokat és meleg vizet hoztak.

Egész éjjel dolgoztak.

Miklós hajnalban kinyitotta a szemét. Apja letérdelt az ágy mellé, megcsókolta fia kezét, mielőtt megkérdezte, ki varrta a kabátot.

Inés Ximenára mutatott.

Rodrigo nem tudta, mit mondjon.

Napokkal később más nemesek is tiltakoztak, mert a takácsok teljes élelmet és ezüstpénzt kaptak.

„A kincs fenntartja azokat, akik a falakat védik” – jelentette ki egy öregember a tanács előtt.

Emiliano beengedte a felfedezőket.

– Kérdezd meg tőlük, ki tartotta életben őket, amikor a kardjaik haszontalanok voltak.

Miklós nehezen haladt előre.

– A műhelyben lévő nők nélkül apám eltemetne.

Rodrigo felkelt.

– A házam gabonát és fát fog adni.

Az ellenzék elvesztette erejét, de Balthazar megőrizte neheztelését.

Röviddel ezután Inés felfedezte, hogy a műhelyben élő családoknak kiosztott lisztzsákok hiányoznak. Ximena a számlák ellenőrzését követelte. Olyan feljegyzett szállítmányokat talált, amelyeket egyetlen nő sem kapott meg, valamint egy, az adminisztrátorhoz kapcsolódó kereskedőtől származó nyugtákat.

A király vizsgálatot rendelt el.

Baltasar megpróbálta a menekülteket hibáztatni. Ekkor megjelent a pincevezető az igazi könyvvel, amelyet hónapokig rejtegetett, mert félt, hogy elveszíti az állását.

A menedzser eladta a készlet egy részét, miközben azt állította, hogy nem maradt élelem.

Elbocsátották és a tanács elé állították. A visszaszerzett gabonát visszavitték a raktárakba.

Ximena megértette, hogy a nehézségek, amiket elszenvedtek, nem voltak elkerülhetetlenek.

Emiliano a feladatai elvégzése után elkezdte látogatni a műhelyt. Köteleket feszített, fát cipelt, és meghallgatta az új darabokról szóló beszélgetéseket.

Egyik este azon kapta Ximenát, hogy éppen a kölcsönadott köpenyét javítgatja.

– Rendelhetnél még egyet.

– Ez még mindig működik.

Leült mellé.

Elmondta neki, hogy az édesanyja egy hasonló télen halt meg, amikor az előző király a meleg szobákat a nemeseknek tartotta fenn. Emiliano túl fiatal volt ahhoz, hogy kihívja őt, de soha nem feledkezett meg azokról a családokról, akiket kihagytak.