1. RÉSZ

Álvaro Salcedo megdermedt a folyosó közepén, amikor meghallotta, hogy egy ápolónő egy dalt énekel az édesanyjának, amit csak hárman ismerhetnek: ő, ő és a testvére, Nicolás, aki 8 évvel korábban vesztette életét.

Délután 4:07 volt, egy esős csütörtökön Madridban. Álvaro éppen kilépett a liftből a pozuelo de alarcón-i Los Olivos neurológiai rezidencia harmadik emeletén, egy Chamberí-i cukrászdából származó szatyorral a kezében. Benne egy citromos piskóta volt, édesanyja, Mercedes kedvence.

Vagy legalábbis azelőtt volt, hogy az emlékezete elkezdte volna kitörölni a dátumokat, arcokat és neveket.

Álvaro 36 éves volt, és egy több mint 400 alkalmazottat foglalkoztató orvostechnológiai vállalatot vezetett. Az üzleti magazinokban mindig kifogástalanul öltözött: sötét öltöny, diszkrét óra, pontos válaszok. Senki sem gondolta volna, hogy minden csütörtökön, miután meglátogatta a Mercedest, 20 percet tölthet az autójában beindításra képtelenül.

Voltak napok, amikor felismerte.

Mások Miklósnak hívták.

És ezek voltak a legrosszabbak.

De azon a délutánon nem az anyja hangja volt az, ami megállította.

Ez volt az a dallam.

– Ha a hold elfelejti a folyót, és az ég elveszíti kékségét, én mindig tudni fogom, hogyan találjak meg téged, bárhol is várok egy kis fényre…

A papírzacskó zizegett Alvaro ujjai között.

Nicolás 14 évesen szerezte ezt a dalt carabancheli házának konyhájában, egy olcsó, egyetlen húrral rezgő gitáron. Mercedes sírt, amikor meghallotta. A 17 éves Álvaro, akit túlságosan aggasztott, hogy felnőttnek tűnik, gúnyolta a rímeket.

Soha nem tették közzé.

Soha nem vették fel.

Nicolás sosem töltötte fel az internetre.

Álvaro a 312-es szobába ment.

Mercedes az ablaknál feküdt. Mellette egy fiatal, körülbelül 25 éves ápolónő ült, akinek barna haja rendszertelenül volt hátrafésülve, és kék egyenruhát viselt. Az igazolványán ez állt:

IRENE MORALES.

A lány Mercedes kezét fogta, miközben az énekelt.

– És mi van, ha egy nap a házad egy folyosóvá válik, amelyben már nem tudod, hogyan közlekedj…

-Csak úgy van.

Irén abbahagyta az éneklést.

Mercedes meglepetten nyitotta ki a szemét.

– Miklós?

Álvarót megrázta a név hallatán megszokott sokk.

– Nem, anya. Álvaro vagyok.

Mercedes csalódottnak tűnt.

Irén felkelt.

– Salcedo úr, nem hallottam, hogy bejött.

Még a köszönésre sem reagált.

– Honnan szerezted ezt a dalt?

Irene arca elvesztette a színét.

És Álvaro látta.

Nem zavarodottság volt.

Elismerés volt.

– Az anyja ideges volt – felelte. – Ez a dal megnyugtatja.

– Ezt nem kérdeztem tőle.

Mercedes elkezdte dörzsölni az ujjait a takarón. Irene azonnal észrevette.

– Mercedes, úton vagyunk.

Az idős asszony engedelmeskedett.

– A szobájában van. Kint esik az eső, és a fia, Álvaro eljött meglátogatni.

– Hoztál citromot?

Álvarónak néhány másodpercre volt szüksége a reakcióhoz.

– Igen, anya.

Mercedes elmosolyodott, és a légzése ismét lecsillapodott.

Ez még jobban összezavarta Álvarót. Irene pontosan tudta, hogyan kell beszélni vele.

Megvárta, míg kiértek a folyosóra.

– Nos hát – mondta –. – Választ akarok.

Irén lehalkította a hangját.

– Itt nem.

– Ez a dal a testvéremé volt.

-Tudom.

Álvaro érezte, ahogy a talaj eltűnik a cipője alól.

—Honnan tudod?

Irén a szoba felé nézett.

– Mert találkoztam Nicholasszal.

Mielőtt Álvaro bármi mást kérdezhetett volna, Mercedes kiáltott bentről.

Irén lépett be először.

Az idős asszony feléje emelte a kezét, megsimogatta az arcát, és néhány másodpercre a tekintete újra olyan tiszta lett, amilyet Álvaro hónapok óta nem látott.

– Te… – suttogta Mercedes.

Irén mozdulatlan maradt.

– Miklós lánya.

Álvaro lélegzete elállt.

Mercedes halványan elmosolyodott.

– Aggódott érted.

Aztán Álvaro Irenére nézett, és valami még nyugtalanítóbbat értett meg: ez az idegen nemcsak hogy ismerte a testvére titkos dalát.

Ez Nicholas életének egy olyan oldalához is tartozott, amelyet a saját családja soha nem ismert.

2. RÉSZ

Álvaro másnap visszatért. Irene végül egy kis szobában, a kávéfőzők mellett vallotta be bűneit.

Nicholas 15 éves korában találkozott vele.

Az édesanyja súlyos függőséggel küzdött, és folyamatosan költöztek egyik panzióból a másikba, kölcsönlakásokba, vagy akár csak a kanapén aludtak. Irene a délutánjait egy városi könyvtárban töltötte, mert ott volt fűtés, és senki sem kérdezett túl sokat.

Nicolás önkéntes munkát végzett a diákokkal.

Amikor először leült vele szemben egy hatalmas szendviccsel a kezében.

– Akarod a felét?

Irén nemmel válaszolt.

Miklós vállat vont.

– Tökéletes. Én sem terveztem, hogy neked adom.

Percekkel később elment, és „véletlenül” pontosan egy fél szendvicset hagyott az asztalon.

A következő csütörtökön tért vissza.

És a következő.

Soha nem kérdezte, hol alszik Irene. Csak ennivalót, hangjegyeket és azt a hangtalan gitárt vitte magával.

Amikor Irene ott akart maradni az iskolából, Nicolás írta a dalt.

– Azt mondta, azoknak való, akik elfelejtették, hogy valaki megtalálhatja őket.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

– És akkor?

–Visszamentem tanulni. Befejeztem a középiskolát, letettem az érettségit, és felvételt nyertem az ápolóképzőbe.

Irén mély levegőt vett.

– De sosem tudta meg. Két héttel azután, hogy elénekelte nekem… balesetet szenvedett.

Álvaro hallgatott.

Aztán olyasmit kérdezett, amire Irene nem számított:

Beszélt valaha Nicolas rólam?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Sok.

Álvaro felemelte a fejét.

Irene utolsó mondata pedig újra feltépett egy nyolc éve bezárt sebet: