– Azt is mondta, hogy aggódik érted.

3. RÉSZ

A következő hetekben Álvaro egyre korábban érkezett Los Olivosba.

Először meggyőzte magát, hogy csak Mercedesért csinálja. Az anyja nyugodtabb volt, amikor Irene dolgozott. Megtanulta, hogy ne mondjon ellent neki élesen, ne csináljon minden emlékből vizsgát, és hogy ott legyen mellette akkor is, amikor gondolatai 20 évvel ezelőttre kalandoztak.

„Emlékszel erre?” – kérdezte Álvaro egy délután, miközben megmutatott neki egy fényképet.

Irene gyengéden közbelépett.

– Jobb lenne, ha megkérdeznéd tőle, milyen érzéseket kelt benne a fotó.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

– Van különbség?

– Nagyon is. Ha nem emlékszel, az első kérdés emlékeztet arra, hogy valamit elfelejtettél. A második lehetővé teszi, hogy megőrizd, amit még érzel.

Ez a magyarázat szóhoz sem juttatta.

Fokozatosan abbahagyta a kérdezősködést Mercedestől, hogy felismeri-e őt.

Egyszerűen csak leült volna mellé.

Az anyja néha Álvarónak hívta.

Néha Miklós.

Néha összekevertem a két testvért ugyanazon az emléken belül.

Egyik délután azt állította, hogy a 12 éves Álvaro megpróbált születésnapi tortát készíteni Nicolásnak, és csokoládéval bevonva távozott a konyhából.

– Ez soha nem történt meg – tiltakozott.

„Sírtál, amikor elsüllyedt” – erősködött Mercedes.

Irén elfojtott egy mosolyt.

– Nem voltál ott – mondta Álvaro.

– De én hiszek a Mercedesnek.

— Szakmai árulás.

Mercedes figyelte őket, és Irene-re mutatott.

–Ésszerű. Feleségül kellene venned.

Irene majdnem elejtette a pohár vizet.

-Anya…

-Hogy?

Mercedes ezután Irene-re nézett.

–Bár nem tudom, miért randizol a két gyerekemmel.

2 másodpercnyi csend következett.

Irén eltakarta az arcát.

– Áthelyezést fogok kérni.

Álvaro hosszú évek óta először tört ki nevetésben egy olyan szobában, ahol Nicolás név szerepelt.

Ez aggasztotta.

Nyolc éven át az örömöt egyfajta hűtlenségnek tekintette. Ha Nicholas már nem tud nevetni, úgy érezte, neki sem szabadna túl sokat nevetnie.

Irene viszont a bátyjáról beszélt, miközben nevetett.

Nem azért, mert kevésbé hiányzott.

De mivel élve emlékeztem rá.

Elmesélte neki, hogy Nicolás koronás békákat rajzolt a biológiajegyzeteiben. Hogy állította magáról, hogy jó matekból, amikor alig ment neki. Hogy hordott nevetségesen nagy szendvicseket, hogy a felét „elfelejthesse”.

Egy esős délután, miközben Mercedes aludt, Álvaro bevallotta:

–Egyszer ragasztót tett a samponomba.

Irén kinyitotta a szemét.

-Mert?

– Azt mondta, hogy a hajamnak „bankimenedzseri energiája” van, és lázadásra van szüksége.

Irén nevetni kezdett.

— Hány éves volt?

—16.

– Tehát Miklósnak igaza volt.

– Másnap vitaversenyen vettem részt.

– Kérlek, mondd, hogy vesztettél.

– Én nyertem.

-Természetesen.

Álvaro elmosolyodott.

Ezek az emlékek olyasmit tettek, amit semmilyen terápia, családi összejövetel vagy egy évnyi hallgatás nem ért el: visszahozták Nicolást arról a komoly helyről, ahová Álvaro bezárta.

A bátyja már nem csak „az eltűnt fiú” volt.

Újra elviselhetetlen volt, nagylelkű, hangos, makacs.

Újra Miklós volt.

Irene azonban rájött, hogy van egy emlék, amelyhez Álvaro soha nem nyúlt.

Valahányszor valaki megemlítette a baleset napját, az arca elkomorodott.

Mígnem egy este Mercedes elaludt vacsora közben.

Irene éppen a tálcát szedte fel, amikor apró kenyérdarabokat talált a kabátja zsebében elrejtve.

„Én etettem a galambokat a Retiro Parkban” – magyarázta Álvaro. „Nicolás bátorította. Azt mondta, hogy a galambok bonyolult életet élnek, és szénhidrátra van szükségük.”

Irén elmosolyodott.

De aztán látta, hogy Álvaro arckifejezése eltűnik.

– Mindig ezt csinálja.

-Milyen dolgot?

-Eltűnik.

-Itt vagyok.

– Fizikailag.

Álvaro letette a tálcát az asztalra.

Irene habozott, mielőtt feltette volna a kérdést.

– Mi történt valójában azon a napon, amikor Nicolás életét vesztette?

A csend teljesen megváltoztatta a szobát.

Álvaro Mercedesre nézett.

Majdnem 1 percig nem válaszolt.

Aztán megszólalt.

– Megbeszéltük.

Irén várt.

– 20 éves voltam. Nicolás 17. Apánk már elköltözött otthonról, anyámnak pedig anyagi gondjai voltak. Tanultam, dolgoztam is pár órát, és meg voltam győződve arról, hogy a felelősségvállalás azt jelenti, hogy mindenkit irányítok.

Nicolás lógott az órákról. Állandóan késett. Állandóan a zenéről, az utazásról és arról beszélt, hogy olyan embereken segít, akiket Álvaro még csak nem is ismert.

„Azt akartam, hogy koncentráljon” – folytatta. „Azt hittem, ha eléggé erőltetem, végül komoly emberré válik.”

— És mi történt?

Álvaro nagyot nyelt.

– Azon a délutánon a jegyeiről vitatkoztunk. Azt mondta, úgy nézek ki, mint egy 50 éves férfi, akit egy egyetemista testében zártak csapdába.

Irén nem tudta megállni.

– Ez nem tűnik teljesen helytelen leírásnak.

Egy apró mosoly jelent meg Álvaro arcán.

Azonnal eltűnt.

– Rosszabb dolgokat mondtam neki.

A hangja változni kezdett.

–Mondtam neki, hogy önző. Hogy anyának már így is elég problémája van. Hogy legalább egy gyerekre van szüksége, aki nem bonyolít mindent túl.

Irén lassan lehunyta a szemét.

– Nicolás úgy nézett rám, mintha nem ismert volna fel. Felkapta a kulcsokat és elment.

Álvaro éveket töltött azzal, hogy magában felidézze, mi történt ezután.

58 perc.

Ez történt az ajtócsapódás és a telefonhívás között.

Nicolás balesetet szenvedett egy Madrid külvárosában.

Nem volt búcsú.

További beszélgetés nem történt.

Nem volt lehetőség egyetlen szó visszavonására sem.

„Én voltam az utolsó, aki beszélt vele” – mondta Álvaro. „És az utolsó dolog, amit tőlem hallott, az volt, hogy problémát jelentek.”