– Álvaro…
– Megengedte volna neked.
Irene leült Mercedesszel szemben.
Játszani kezdett.
Az első akkordok tökéletlenek voltak.
Pontosan úgy, ahogy Álvaro emlékezett rájuk.
És akkor jött a dal.
A hold felé.
A folyó.
A folyosók, amelyeket valaki esetleg nem ismer fel.
Magányos emberek, akik abban reménykednek, hogy valaki más mellettük áll.
Álvaro megállítás nélkül hallgatta.
Most először értette meg, hogy az a dal sosem volt kizárólag a családjáé.
Miklós 14 éves korában írta.
De évekkel később úgy döntött, hogy egy 15 éves lánynak adja, aki úgy hitte, hogy nincs jövője.
A dal azt tette, amit Nicolás mindig is tett.
Találtam valakit.
Mercedes lehunyta a szemét.
Ajkai lassan mozogni kezdtek, követve néhány szót.
Álvaro Irenére nézett.
Ő is látta.
Senki sem szólt semmit.
Amikor az utolsó hang eltűnt a fák között, Mercedes kinyitotta a szemét.
Irénre nézett.
Aztán Álvaróra nézett.
Néhány másodpercig úgy tűnt, pontosan tudja, kik ők.
– A gyermekeim – suttogta.
Álvaro úgy érezte, hogy valami benne végre felhagyott az ellenállással.
Nicholas nem tudhatta, hogy Irene ápolónő lesz.
Nem tudtam elképzelni, hogy Mercedesre vigyázna.
Azt sem tudta megmondani a bátyjának, hogy egyetlen harc nem töröl el minden elmúlt évet.
De apró gesztusa 8 éven át hatott.
A könyvtárból az egyetemre.
Egy régi gitártól a kollégiumi szobáig.
Egy elveszett tinédzserből ápolónővé, aki képes megfogni egy olyan nő kezét, aki alig emlékezett a saját nevére.
És végül visszatért Álvaróhoz.
Azon az estén, amikor elbúcsúzott, Mercedes nem ismerte fel a fiát.
– Jó estét, fiatalember – mondta udvariasan.
Hónapokkal ezelőtt ez még teljesen lesújtotta volna.
Álvaro egyszerűen csak a vállára terítette a kendőt.
– Jó éjszakát, Anya!
Mercedes Irene-re mutatott.
– Ne hagyd abba az éneklést.
Álvaro a nővérre nézett.
Aztán elmosolyodott.
– Nem engedjük neki.
Kiment a kertbe, miközben Madrid felett gyengén esni kezdett az eső.
Nyolc év óta először nem gondolt az utolsó szavaira, amiket Nicholasnak mondott.
A fentieken mind elgondolkodott.
A megbeszéléseken.
A viccekben.
A sampon ragasztójában.
Abban a katasztrofális tortában.
Egy öccsben, aki meg van győződve arról, hogy még a legmagányosabb emberek is megérdemlik, hogy valaki második hangot adjon neki.
És megértette – túl későn, de nem haszontalanul –, hogy szeretni valakit, aki már nincs ott, nem jelenti azt, hogy egy hibát örök kárhozattá változtatunk.
Néha azt jelentette, hogy hagytuk, hogy mindaz a jó, amit az illető maga mögött hagyott, továbblépjen.
Még akkor is, amikor senki sem tudta, meddig mehet el.
