Irén nem válaszolt azonnal.

Álvaro ökölbe szorította a kezét.

– Ha utána mentem volna…

—Álvaro.

– Ha nem mondtam volna ezt…

—Álvaro.

– Még mindig itt lennék.

Nyolc éven át ez a mondás irányította az életét.

Felküzdötte magát, és elismert üzletember lett. Vett egy házat, amit alig élvezett. Ő fizette Mercedes minden kezelését. Megoldotta mindenki problémáját maga körül.

De soha nem próbált megbocsátani magának.

Irén közeledett.

–Nicolás egy héttel a baleset előtt mesélt rólad.

Álvaro megrázta a fejét.

– Ne próbálj szentet csinálni belőle. Miklós is haragudott rám régen.

-Pontosan.

Ettől ránézett.

–Megkérdeztem tőle, miért tűri, hogy a bátyja mindig megmondja neki, mit tegyen.

– Úgy hangzik, mint te.

–Tizenöt éves voltam. Elég elviselhetetlen voltam.

— Mit válaszolt?

Irene teljes tisztán emlékezett arra az éjszakára.

Nicholas a könyvtár lépcsőjén ült. Gitárja egy oszlopnak támaszkodott.

– Azt mondta: „A bátyám azt hiszi, hogy mindenkinek rendbe kell tennie a dolgát. Egy nap majd rájön, hogy nem kell.”

Álvaro mozdulatlan maradt.

-Nem.

-Igen.

– Mindazok után, amiket elmondtam…

– Nicolás tudta, hogy félsz.

– Nem tudhatod.

– Elmondta nekem.

Irene hangja remegni kezdett.

– Azt mondta, hogy túl nagy súlyt cipelsz a válladon, mert szerinte ha egy percre sem irányítasz mindent, a családod szétesik.

Álvaro a földre nézett.

– Lehet, hogy ez a vita fájt neki – folytatta Irene. – Nem fogok úgy tenni, mintha a szavak nem számítanának. De számítanak. De egyetlen vita testvérek között nem határozza meg egy egész életet.

Összeszorította az állkapcsát.

– El sem tudod képzelni, milyen érzés minden reggel azzal a gondolattal ébredni, hogy az egyik mondatod volt az utolsó, amit bárki hallott.

Irén lehalkította a hangját.

– Tudom, milyen érzés azt gondolni, hogy túl késő megköszönni.

Álvaro ránézett.

Irene szeme könnyes lett.

– Nicolás megváltoztatta az életemet, és soha nem tudta, mi történt utána. Soha nem tudta, hogy visszamentem a könyvtárba. Soha nem tudta, hogy befejeztem a tanulmányaimat. Soha nem látta, hogy egyetemre mentem. Soha nem gondolta volna, hogy a lány, aki némelyik éjszakát a kanapén aludt, végül olyan emberekről fog gondoskodni, mint az anyja.

Hosszú csend következett.

– Évekig azt hittem, hogy valami lehetetlennel tartozom neki – tette hozzá –, mígnem megértettem, hogy talán a legjobb módja annak, hogy megköszönjem neki, az, ha valaki másért is megteszem azt, amit ő tett értem: maradok.

Álvaro megpróbált válaszolni.

Nem tehette.

Aztán Mercedes megmozdult az ágyban.

—Álvaro.

Mindketten megfordultak.

Mercedes nyitva tartotta a szemét.

Nem tűnt elveszettnek.

Egyenesen a fiára nézett.

Álvaro közeledett.

– Itt vagyok, anya.

Lassan felemelte az egyik kezét.

Álvaro letérdelt és magához ölelte.

– A gyermekem…

Mercedes hangja alig hallható volt.

– Nicolás sosem hibáztatott téged.

Álvaro lélegzete elállt.

-Anya…

– A testvérek vitatkoznak.

Mercedes hatalmas erőfeszítést tett, hogy tekintetét rászegezze.

–Csúnya dolgokat mondanak. Dühösek lesznek. Aztán visszajönnek.

Könnyek kezdtek patakokban folyni Álvaro arcán.

– Nem jött vissza.

– De én szerettelek.

Álvaro anyja kezére hajtotta a fejét.

Húszéves kora óta most először sírt anélkül, hogy megpróbálta volna leplezni, anélkül, hogy elfordult volna, anélkül, hogy azonnal munkává változtatta volna a fájdalmát.

Irene a közelben maradt.

Nem próbálta megállítani.

Nem mondta neki, hogy nyugodnia kellene.

Egyszerűen ott volt.

Néhány másodperc múlva Álvaro anélkül, hogy ránézett volna, kinyújtotta a kezét.

Irén elvette.

Mercedes figyelte őket.

Aztán Irénre nézett.

– A dal…

Irén meghajolt.

– Azt akarod, hogy elénekeljem?

Mercedes elmosolyodott.

– Visszahoztad őt.

Irene érezte, hogy összeszorul a torka.

– Nem, Mercedes.

Álvaróra nézett.

– Soha nem ment el igazán.

Néhány másodperc múlva Mercedes szeme ismét kialudt.

Összeráncolta a homlokát.

– Álvaro?

Gyorsan felkelt.

– Igen, anya.

– Elhoztad a citromtortát?

Álvaro a könnyein keresztül felnevetett.

-Igen.

– Nos, hagyd abba a sírást, és adj nekem egyet.

Irene elfordította az arcát, hogy elrejtse a mosolyát.

A következő hónapok nehezebbek voltak.

Mercedes memóriája egyre romlott. Voltak délutánok, amikor senkit sem ismert fel. Máskor Irene-t „a lánynak a dalból” szólította. Időnként összekeverte Madridot azzal a várossal, ahol gyermekkorát töltötte.

Álvaro abbahagyta a helyreigazítását.

Megértett valamit, ami korábban lehetetlennek tűnt: egy sérült memóriájú emberről gondoskodni nem mindig annyit jelent, hogy visszahozzuk a jelenbe.

Néha abból állt, hogy elkísérte oda, ahová az elméje elhatározta, hogy eljut.

Nyár elején a rezidencia egy kis délutáni teázást szervezett a kertben.

Meleg fényű lámpák alá helyeztek néhány széket. Limonádé, keksz és illatos növények voltak.

Mercedes kék kendőbe volt burkolózva.

Álvaro leült mellé.

Aztán megjelent Irene egy régi gitárral a kezében.

Azonnal felismerte.

A fa megkarcolódott. Az egyik sarka kopott volt. Aki látta, annak semmi különös nem tűnt benne.

De az Nicholas gitárja volt.

Álvaro felállt.

– Hol találtad őt?

– Soha nem vesztettem el.

Irene elmagyarázta, hogy egy könyvtáros adta neki a baleset után. Senki sem tudta, hogyan találja meg a családot, ezért ő, még mindig rémült tinédzserként, úgy döntött, megtartja.

– Arra gondoltam, hogy egyszer visszaadom neki.

Álvaro végighúzta az ujjait a kopott szélén.

Aztán elhúzta a kezét.

-Nem.

Irén zavartnak tűnt.

– Tartsd meg.