Visszautasította az apja által kijelölt kérőt, mit sem sejtve arról, hogy a férfit maga a herceg küldte, hogy próbára tegye őt.

Elutasította az apja által kiválasztott udvarlót, nem sejtve, hogy a herceg azért küldte őt, hogy próbára tegye.

A NŐ, AKI NEM HAGYTA, HOGY ELADJÁK

Azon az estén, amikor apja mindenki előtt bejelentette az eljegyzését, Isabela de Castañeda felállt az asztaltól, és olyan derűvel mondta, hogy még a gyertyalángok is megremegtek:

„Nem egyeztem bele, hogy feleségül menjek ahhoz a férfihoz. Négyszer utasítottam vissza, és ez lesz az ötödik.”

Senki sem lélegzett.

Az apja elsápadt. Az anyja elejtette a szalvétáját. A feltételezett vőlegény mereven mosolygott, mint egy porcelánmaszk.

Az asztal másik végén pedig a régió legbefolyásosabb embere megértette, hogy a fiatal nő, akit kegyetlen próbának vetett alá, épphogy átment rajta… de talán soha nem fog megbocsátani neki.

Mindez 3 héttel korábban kezdődött egy régi haciendában a Santa Lucía-völgyben, Új-Spanyolország alkirályságának utolsó éveiben.

Isabela 22 éves volt, és az egész délelőttöt az ablakból nézte az esőt. Az esőcseppek a terasz köveire hullottak, keveredve a viasz, a nedves föld és a hervadt rózsák illatával, amelyeket anyja ragaszkodott hozzá, hogy minden szobába elhelyezzen.

Az ajtó túloldaláról két férfihang hallatszott.

Az egyik az apjáé, Don Rodrigo de Castañedaé volt.

A másik Don Leandro Villaseñoré volt, a férfié, akit férjének választott.

Don Rodrigo megjelent a küszöbön.

Az évek, a rossz termés és az adósságok megöregítették. Megőrizte a földbirtokosok büszke viselkedését, de csontos kezei és foltozott ruhái feltártak egy igazságot, amelyet senki sem rejthetett el többé.

Mögötte Leandro állt, magas, jól öltözött, gondosan formázott hajjal.

– Don Leandro el akar kísérni a kertbe – mondta Rodrigo.

-Esik az eső.

– Elállt az eső.

Ez nem kérés volt.

Isabela elment a szürke kendőjéért, és kiment a látogatóval. Rózsabokrok, nedves sövények és levéltelen körtefák között sétáltak. Leandro percekig a háta mögött tartotta a kezét, és úgy beszélt, mintha egy birtokot vizsgálna.

– Az apja azt mondta nekem, hogy szeret olvasni.

-Így áll a dolog.

– Szép hobbi, feltéve, hogy nem viszik túlzásba.

Izabella ránézett.

– És mit tekintesz túlzásnak?

– Egy feleségnek kötelességei vannak. Olvashat, amikor a ház körül folyik a munka, amikor a férjének nincs rá szüksége, vagy amikor beteg. A könyveknek el kell foglalniuk a helyüket.

Egy varjú szállt a körtefa legmagasabb ágán. A madár lehajtotta a fejét, és Isabelát figyelte.

Valamiért úgy érezte, hogy az állat jobban megérti őt, mint a mellette sétáló férfi.

– Apáddal megegyeztünk – folytatta Leandro. – Remélem, találsz nekem egy megfelelő férjet.

Izabella megállt.

– Nem egyeztem bele, hogy feleségül menjek hozzád.

Leandro mosolya megmaradt, de a tekintete megkeményedett.

– Meg fogja tenni.

-Én nem fogom megtenni.

– Apád nagyon világosan fogalmazott.

– Apám dönthet a földjeiről, a lovairól és az üzleteiről. Nem fogja eldönteni, hogy mit mondok.

Egyedül tért haza.

Don Rodrigo az irodájában várta.

-Leül.

– Jobban szeretek állva maradni.

– Azt mondtam, ülj le.

Izabella engedelmeskedett.

– Ön elutasította Villaseñort.

-Igen.

– El fogod fogadni.

-Nem.

Az apja lehunyta a szemét.

Amikor újra kinyitotta őket, nem harag volt bennük, hanem kimerültség.

– Tudod, mennyivel tartozunk?

– Nem egészen.

–Többet, mint amennyit ez a ház ér. Többet, mint amennyit anyád ékszereinek eladásából kapnánk. A hozományod két évvel ezelőtt megszűnt, pedig a dokumentumok szerint még mindig sértetlen maradt.

Isabelát hideg futotta végig.

– Don Leandro beleegyezett, hogy hozomány nélkül fogad el – folytatta Rodrigo. – Továbbá, úriemberek közötti magánmegállapodás értelmében kifizeti a tartozásaim egy részét.

–Szóval nem azért jön hozzám feleségül, mert el akar adni.

A pofon olyan gyorsan jött, hogy Isabela alig látta.

Elfordította az arcát. Néhány másodpercig csak egy zümmögő hangot hallott.

Don Rodrigo a saját kezére nézett, rémülten attól, amit az előbb tett, de a büszkesége nem engedte, hogy bocsánatot kérjen.

– Soha többé ne beszélj így velem.

Izabella felállt.

Égett az arca, de nem sírt.

„Bezáraszthat. Elveheti az ételemet. Elküldhet Eulalia nénihez lakni. De nem fogok hozzá feleségül menni.”

Felment a szobájába és becsukta az ajtót.

Fogalma sem volt, hová fog menni, ha kirúgják. Nem tudta, hogyan fog működni egy nő, akit feleségnek neveltek, de nem azért, hogy megéljen. Csak annyit tudott, hogy Leandro úgy nézett rá, mintha már eleve az övé lenne.

És inkább aludna egy istállóban, mint hogy egy ilyen férfival töltse az életét.

Amit Isabela nem tudott, az az volt, hogy Don Leandro nem akarja feleségül venni.

Érkezése egy megtévesztés része volt.

Két napos utazás után, Valdeluna várában Alejandro de Mendoza márki egy levelet tartott a tűz előtt.

36 éves volt, sötét, halántékánál őszülő hajjal, arckifejezése pedig olyan komoly volt, hogy sokan kerülték a közvetlen tekintetét.

19 évesen örökölte a márki címet. Azóta rájött, hogy szinte mindenki hazudott egy befolyásos embernek.

Néhányan pénzért hazudtak. Mások a pozícióért. Voltak, akik azért, mert elfelejtették, hogyan kell igazat mondani.

Évekkel korábban Alejandro majdnem feleségül vett egy látszólag kedves nőt. Röviddel az esküvő előtt leveleket talált, amelyek bizonyították, hogy a nő viszonyt folytat, és hogy a családja csak a vagyonát akarja megszerezni.

Attól a naptól kezdve felhagyott a bizalommal.