Két évvel korábban örökölte elhunyt nagybátyja Castañeda családnak tett ígéretét is: ha Rodrigo lánya férjhezmenetel nélkül éri meg a felnőttkort, a Valdeluna-ház gondoskodik a jövőjéről.

Isabeláról ellentmondásos jelentések keringtek.

Egyesek büszkének írták le. Mások intelligensnek. Voltak, akik azt állították, hogy gazdag férjet keres, hogy megmentse a birtokot.

Alejandro úgy döntött, a saját szemével is meggyőződik róla.

Ezért küldte oda Leandrot, egy gyerekkori barátját, aki több szívességgel is tartozott neki, aki kérőnek tettetette magát, és hajlandó volt kifizetni Rodrigo adósságait.

A levél, amelyet Sándor a kezében tartott, tartalmazta az eredményt.

„Isabela négyszer utasított vissza. Tud a családja csődjéről, de nem hajlandó hozzám feleségül menni, mert nem tart jó embernek. Nem sírt, nem könyörgött. Egyszerűen nemet mond.”

Alejandro háromszor elolvasta a levelet.

Végül megparancsolta, hogy készítsék elő a lovát.

Egyszerű ruhában érkezett Santa Lucíába, és egy Mendoza úr nevű fogadóban szállt meg. Vasárnap diszkréten bement a templomba, és hátul ült.

Azonnal felismerte Izabelát.

Sötétzöld ruhát viselt. A himnuszokat anélkül énekelte, hogy a könyvbe nézett volna, és a szemével senkinek a helyeslését sem kereste.

Amikor a gyűjtőtálca elhaladt mellette, beledobott egy érmét anélkül, hogy ránézett volna.

Alejandro rájött, hogy megszámolta, mielőtt elindult otthonról. Akinek bőven van, annak nem kell azon gondolkodnia, mennyit adhat. Akinek kevés van, annak igen.

A mise után Isabela elsétált az anyjától, és megállt egy kis sír előtt.

Alejandro közeledett.

-Jó reggelt.

Túlzott udvariasság nélkül vizsgálgatta, de ellenségeskedés nélkül sem.

– Jó reggelt, uram.

– Új vagyok a városban. Remélem, nem zavarlak.

– Ez nem probléma. Ez egy nyilvános hely.

A válasz őszintesége majdnem mosolyra késztette.

Alejandro elolvasta a Castañeda vezetéknevet a kövön.

–Ismerős?

– A bátyám, Mateo. Hatéves korában halt meg.

-Sajnálom.

-Köszönöm.

Isabela nem tett hozzá semmit. Nem próbálta felkelteni a szánalmat vagy lenyűgözni. Úgy állt a sír mellett, mintha csak két idegen lennének, akik osztoznak a csendben.

Ez jobban megzavarta Sándort, mint várta.

Azon az estén találkozott Leandroval.

– Folytatjuk a próbát.

„Mit kell még ellenőrizned?” – kérdezte Leandro. „A fiatal nő mindent rendben talált.”

– Rodrigo nyilvánosan bejelenti az eljegyzést egy vacsora során.

Leandro felállt a székéről.

– Ez túl sok.

– Tudni akarom, mit fog csinálni, ha nem lesz hová menekülnie.

– Eltörhet.

– Akkor én is tudni fogom.

Leandro csalódottan nézett rá.

– Néha, Excellenciás uram, a becsapástól való félelme teszi őt azzá az emberré, akitől megpróbálja megvédeni magát.

Alejandro nem válaszolt.

Három nappal később Doña Mercedes belépett a lánya szobájába.

– Diszkrétnek kell lenned. Apád vacsora közben fogja bejelenteni az eljegyzést.

– Nem lehet olyasmit bejelenteni, ami nem létezik.

– Ha a vendégek előtt ellentmondasz neki, elpusztulunk.

– Már összeomlottunk, anya. Csak úgy teszünk, mintha a falak nem omlottak volna le.

Mercedes sírni kezdett.

–Don Leandro rendes embernek tűnik.

– A helyes nem jelent jót.

Az anyja megszorította a kezeit.

– A legtöbb férj nem jó, lányom. Amikor egy nő szerencsés, akkor rendes.

Izabella megölelte.

Megértette anyja félelmét, de nem engedhette, hogy ugyanez a félelem határozza meg élete következő 40 évét.

A vacsora estéjén a haciendát a megmaradt gyertyákkal világították meg. A legfinomabb porcelánok voltak az asztalon, bár két tányér megrepedt. Húst, forralt bort és a maradék cukorból készült desszertet szolgáltak fel.

A vendégek között papok, földbirtokosok és távoli rokonok is voltak.

Ott volt az idegen is a temetőből.

De már nem úgy öltözködött, mint egy átlagos utazó.

Elegáns sötétkék kabátot viselt, jobb kezén pedig pecsétgyűrűt.

Don Rodrigo megfogta a lánya karját.

– Engedje meg, hogy bemutassam Alejandro de Mendozát, Valdeluna urát.

Izabella meghajolt.

-Kiválóság.

– Castañeda kisasszony.

Alejandro lehalkította a hangját.

– Régebb óta vagyok itt, mint el tudod képzelni.

Mielőtt megkérdezhette volna, mit jelentenek ezek a szavak, az apja az asztalhoz vezette.

A második fogás után Rodrigo egy kanállal megkocogtatta a poharát.

– Barátaim, ma este egy családi örömöt szeretnék megosztani veletek. Lányom, Isabela elfogadta Leandro Villaseñor úr tiszteletreméltó házassági ajánlatát.

A vendégek tapsoltak.

Leandro elmosolyodott.

Isabela mindkét kezét az asztalterítőre tette.

-Apa.

A szoba elcsendesedett.

– Nem egyeztem bele, hogy feleségül vegyem Don Leandrot.

Rodrigo elpirult.

– Ideges vagy.

– Nem vagyok az. Négyszer is elutasítottam. Újra elutasítom ezen tanúk előtt, hogy később senki se állíthassa, hogy más volt a szavam.

Leandro megpróbált közbelépni.

– Kisasszony, talán négyszemközt kellene beszélnünk.

– Már beszéltünk. Nem kívánok feleségül venni. Elnézést kérek a kellemetlenségért, bár nem hiszem, hogy az elutasításom valódi fájdalmat okozna neked.

Leandro most először tűnt őszintén meglepődöttnek.

Tekintete Alexanderre vándorolt.

Minimális mozdulat volt, de Isabela látta.

Aztán a márki felállt.

– Don Rodrigo, bocsánatot kell kérnem. Tőled, de különösen a lányodtól.

Mindenki ránézett.

– Don Leandro a barátom. Megkértem, hogy jöjjön el és tegyen úgy, mintha udvarló lenne.

Mercedes felnyögött.

Isabela úgy érezte, mintha süllyedne a talaj a lába alatt.

„Ellentmondó beszámolókat kaptam erről a családról” – folytatta Alejandro. „Tudni akartam, hogy Castañeda kisasszony elfogadna-e egy férfit pusztán az öröksége védelme érdekében. Még a városba is érkeztem egy hiányos névvel, és beszéltem vele a bátyja sírjánál.”